Az
őrület biztos jele, ha soha nem merül fel benned a kérdés,
hogy: "Őrült vagyok-e?"
/Bizonyítás c. film/
Sziasztok!
Újra felraktam az első 3 részt, de most csak ennyi is marad egy
darabig, mert pályázok vele. :) Ez csak amolyan kedvcsináló. :)
A
történet első sorait 2015 augusztusában írtam, ez közel 2 és
fél év, amiben ugyan volt egy nagy szünet, de nem telt úgy nap,
hogy ne jutott volna eszembe a történet, ne rakjak hozzá csak egy
ici-picit is. :)
Az
hiszem, az első befejezett írás mindenkinek nagy mérföldkő az
életében, és talán hülyeség vele pályázni, de van egy
mondásom, miszerint soha nem lehet tudni. :)
Aki
már olvasta, annak is lehetnek benne újdonságok. Fogadjátok
szeretettel. :)
A
pszichiátriai intézet elhagyatott épülete komoran magasodott az
öreg tölgyfák fölé. Már hajnalban útnak indultam, hogy
tökéletes képet készítsek róla a felkelő nap fényében, ami a
borús ég miatt csak még kísértetiesebbnek hatott. A
dombtetőről kiválasztottam a megfelelő szöget, és kattintottam.
Vizes
fűtől átázott bakancsban siettem tovább az ágak alatt, majd a
vaskaput belökve szemügyre
vettem a három emelet magas, rossz állapotban lévő épületet.
Egy része szinte teljesen beomlott, viszont a főépület stabilan
állt, azt többször felújították az évek során. Középen, a
kétszárnyú ajtó felett a második emeletről erkély nyílt. A
vakolat mindenütt vészesen, nagy foltokban omlott, a törött
ablakokon besüvített a szél. Tökéletes.
Még
nem volt alkalmam élőben látni a helyet – legalábbis belülről
–, de terveim voltak vele. Egy fotópályázatra készültem nagy
erőkkel már egy ideje. Olyan képeket vártak, ami valamiért
különleges. Van mondanivalója, egy elkapott pillanat, egy jó
ötlet, egy őszinte öröm, vagy netán fájdalom. A lényeg, hogy
egy érző lény legyen a kép központjában. Nem igazán
gondolkodtam rajta, én az embert választottam. A nőt. Egy szép
nővel bármit el lehet érni. Csak legyen kifejező.
Egy
hónapja már, hogy mindenhol őt
kerestem.
Az
áruházakban, a kávézókban, unalmamban az ablakon kibámulva.
Elmentem számtalan olyan helyre, ahol felbukkanhatott a tökéletes
példány, de mindhiába. Edzőtermek, plázák, fürdők,
kozmetikák. Meghirdettem már négy próbafotózást, de borzalmas
volt a tegnapi nő is, mint az előtte lévő harminc. Az idő
vészesen fogyott, és én kezdtem elveszíteni a reményt, hogy
megtalálom a nagybetűs modellem. Hogy egyáltalán létezik! Olyan
lányt kerestem, akiben megvan az a bizonyos valami,
amiről még magam sem tudtam, hogy mi az pontosan.
Ha
a modellem nem is volt meg, a helyszínre azért elmentem felmérni a
terepet. Érdekes tervem volt. A pár éve bezárt pszichiátriai
intézetet választottam egyik helyszínnek a fotózáshoz,
szerencsémre nem bontották le a baleset óta, amikor is az egyik
szárnya beomlott. A régi épület már azelőtt is életveszélyes
volt, valamikor az 1900-as évek elején építették.
Azt
akartam, hogy a kép a természetességet ábrázolja. Igaz
legyen. Az intézet tökéletes volt a maga romos tökéletlenségével.
Mindenki beállított, túlcicomázott képsorozatot fog beküldeni –
legalábbis így sejtettem. Én egy kicsit mást akartam.
Térdig
érő gazban gyalogoltam tovább, mindenfelé szemétkupac és
törmelék állta az utam. A helyet már a terebélyes fák, az
elszaporodott bokrok és füvek uralták. Távolabb több kisebb
épület is állt. Fogalmam sem volt, merre menjek, az eligazító
térképet már rég tönkretették, de úgysem tervezem messzire
menni. Benéztem a főbejárat melletti ablakon. A kis helyiségben
egy szakadozott fotel és egy éjjeliszekrény állt. A mocskos
kőpadlón szanaszét hevertek a cigarettásdobozok, üres piás
üvegek, ruhadarabok, és még használt óvszer is hevert a porban.
Sok fiatal használta ki a lakatlan épület adta lehetőségeket, ha
egy kis egyedüllétre vágytak. Csináltam egy képet a törött
üvegekről és pár cigicsikkről.
Továbbmentem
az épület jobb szárnya felé, megpróbáltam megkeresni azt a
helyet, ahol mások is bejártak. Hátul több ajtót is találtam,
ám ugyanúgy zárva voltak, mint a főbejárat. Biztos voltam benne,
hogy van egy másik lehetőség. Középtájon találtam is egy rács
nélküli törött ablakot, így benyúlva a résen belülről
kinyitottam a zárat. Ahogy visszhangot verve beugrottam, úgy
éreztem, mintha visszamentem volna az időben. A falak megszürkültek
az évek múlásával, közelebbről megnézve kaparásnyomok
húzódtak rajta. De a dohos szagon és poron kívül más nemigen
volt a szobában, így elindultam felfedezőutamra. Az ajtón túl
egy hosszú folyosóra értem, bal oldalról ablakok, jobb oldal
felől ajtók sorakoztak. A márványlapokon kopogó cipőm túl
hangosnak tűnt a csendben. Ráláttam a belső udvarra, ami a kopott
padoknak, a rég nem működő szökőkútnak és szobroknak adott
helyet. A felfutó borostyán egyre tovább és tovább ette magát a
falakba, nem kímélve ajtót és ablakokat sem.
Amikor
zajt hallottam, egy pillanatra összerezzentem, de csak egy madár
szórakozott velem, többük fészket vert az elhagyatott épületben.
Ajtókon nyitottam be, a szobákban ott maradt az ágyak kerete,
néhány szekrény. Majd egy nagyobb tér következett. A fal mentén
székek sorakoztak, egy kis helyiség melletti tábla hirdette, hogy
valaha az volt az újságos. Készítettem pár felvételt egy törött
képernyőjű tévéről és egy rozoga kerekesszékről.
Szűkült
a folyosó. Minden félhomályba borult, az ablakok spalettái csukva
álltak. Áram rég nem volt, így hogy legyen egy kis fény
kinyitottam párat. Ugyan már kivilágosodott, de a borús idő most
nem az én pártomon állt. Elértem
egy vasrácshoz, átlépve a kapun tudtam, hogy az intézet
legrégebbi részéhez érkeztem, amit jó ideje nem használtak már
a baleset előtt sem.
Ahogy
egyre beljebb haladtam, úgy éreztem magam, mint valami rossz
horrorfilm főszereplője. A falak egészen megsárgultak, néhol
feketéssé váltak a penésztől. Az ajtók tárva-nyitva, a festék
lepattogott az összesről, rácsaikon a vas megrozsdásodott. A
zuhanyzókban a csempék nagy része leesett, a vakolat halomban állt
a padlón. Az egyikben a falat csupa fekete és piros írás
borította: „Isten engem választott, hogy a rossz emberektől
megszabadítsam a világot” – ez a mondat ismétlődött
szüntelen, míg a fal tetején olvashatóak voltak a betűk, a
csempéhez közeledve összefolytak a gyors, remegő írástól.
Közelebbről megnézve megállapítottam, hogy ujjal mázolták a
sorokat a falra. Muszáj volt lefényképeznem. A tükör szinte
szürke volt a rátapadó kosz miatt, és jutott rá pár festékcsepp
is, ami a vörös színtől egészen vérnek hatott. Magamban
elmosolyodtam. A helyszín hátborzongató, de egyszerűen tökéletes
volt egy fotózáshoz. Gyorsan végiggondoltam, merről is jöttem,
és próbáltam az emlékezetembe vésni. Kilépve folytattam a
felfedezőutamat, egyre dohosabb, fojtogatóbb szag csípte az orrom.
A mennyezetről régi, portól nehéz pókhálók lógtak, de a
kezemmel könnyedén szabaddá tettem az utat. Lassan lépkedtem
tovább, csak a nehéz bakancsom dobogása hallatszott.
Majd
félúton valami egészen másmilyen zaj ütötte meg a fülem.
Most
tényleg hallom, vagy én is megbolondultam? Megálltam,
hogy csak a hangra tudjak koncentrálni. Visszatartottam a
lélegzetem, mert még az is hangosnak tűnt az elhagyatott
épületben.
Egészen
halkan, dúdolás
hallatszott
a folyosó vége felől. Egy szomorú, női ének hangjait verték
vissza a falak.
Mi
a fene!? Ökölbe szorítottam a kezem, de ahogy rájöttem, mit
csinálok, gyorsan ki is engedtem. Ugyan már! Hajtott a kíváncsiság,
így továbbindultam, de ügyeltem arra, hogy ne csapjak zajt. A
szomorúan szép ének egyre közelebbről bizsergette a bőröm.
Megálltam egy pillanatra, és csak azután lestem ki a sarkon.
Távolabb,
egy rövidebb folyosó végén a széles ablakpárkányon egy lány
üldögélt. Tőle származtak a hangok. Még mindig dúdolt, nem
vett észre. Azt hittem, káprázik a szemem. Mit
keres itt egy nő?
Folyamatosan
kifelé bámult az ablakon, miközben óvatosan közelebb
merészkedtem hozzá. Megálltam előtte pár méterrel, és
összeráncolt szemöldökkel néztem, olyan volt, mint valami
látomás. Rám se hederített, így hát szemügyre vettem. Vékony
kezével a térdét átkarolva ült, csak egy koszos, fehér
hálóinget viselt, ami megmutatta hosszú combjait. Nem viselt
cipőt, meztelen talpán szürkére száradt a sár. Sötét haja a
háta közepét verdeste, és erős volt a gyanúm, hogy napok óta
nem látott fésűt.
Szólnom
kellett valakinek.
Biztos
voltam benne, hogy beteg, és az új intézet lakója. Csak néztem a
lányt, aki még mindig énekelt azon a tiszta hangján. Még soha
nem hallottam ilyesmit. Szép volt, talán egy altató. Nem volt
összefüggő a szöveg, néha értettem egy-egy szavát, de aztán
újra dúdolásra váltott. Kissé odébb léptem, hogy jobban
megnézhessem magamnak. Sápadt arcán álmodozó kifejezés ült,
ahogy az udvaron lévő egy pontra meredt az ablaküvegen át. Nem
tudtam hirtelen, mi olyan érdekes a lányban.
Levegőért
kaptam, amikor ráeszméltem arra, micsoda látvány van előttem.
Olyannak tűnt, mint aki napok óta nem aludt, de ezen felül az arca
gyönyörű volt. Igen. Ez volt rá a megfelelő kifejezés. Telt
ajkak, finom vonalú áll. Íves, bájos orr, szinte kedvet kaptam
ahhoz, hogy finoman végighúzzam rajta az ujjam hegyét. Nagy,
szomorú szemek.
Gyorsan
kattintottam egyet a géppel.
Viszont
lépnem kellett, ki tudja mióta ül ott az ablakban, és csak egy
lenge kis ruhát viselt, az intézet pedig hűvös volt. Miután
biztonságba helyeztem a fényképezőgépem, és elég bátorságot
gyűjtöttem, visszaálltam a lány elé. Megköszörültem a torkom.
– Szia
– szólítottam meg tétován.
Nem
érkezett válasz, meg sem mozdult. Talán süket?
– Hahóó...
– A szavaim visszhangzottak az üres épületben.
Nem
mertem közel menni hozzá. Röhejes. Félek egy fiatal lánytól?
– Mi
jót csinálsz? – tettem zsebre a kezem sután.
Még
én éreztem magam hülyén.
Ha
süket, már akkor is észre kellett volna vennie. Hacsak... Mikor a
jobb karom meglengettem az arca előtt végre adott egy jelet. Hosszú
szempillái finoman megrebbentek.
Viszont
még
mindig semmibe vett. Mit csináljak? Ilyenkor a rendőrséget szokták
hívni, nem? De történetesen ismertem az új intézet igazgatóját,
ő majd megmondja, mi a teendő. Távolabb mentem a lánytól, és
előkaptam a telefonom. Nem voltam benne biztos, hogy még mindig
ugyanaz a száma, de a második csengés után felvette.
– Tessék!
– Szia,
itt Alexander! Van itt egy kis... gond.
Michael
Harrison. Gyerekkorom óta ismertem őt, egy szomszédos kisvárosban
lakott, nem messze attól a helytől, ahol én is felnőttem. A két
család mindig is jóban volt egymással, de mióta elköltöztem nem
nagyon tartottuk a kapcsolatot.
Megkérdezte,
milyen állapotban van a beteg, hol van most. Miközben beszéltem,
egyfolytában a lányt figyeltem, hátha reagál, de semmi. A doki
közölte, hogy az illetékesek tíz perc múlva itt lesznek, és
nagyon jól döntöttem, hogy nem a zsarukat hívtam. A lány másfél
napja szökött meg az új intézetből, eddig nem tudták, hogy hol
van. Keresték már itt is, ám bizonyára jól elrejtőzött előlük.
Nagyon megköszönte a segítségem, és figyelmeztetett, ne menjek
túl közel a beteghez, amit röhejesnek tartottam. Sokkal erősebb
voltam, mint ő. Pár pillanatig tétlenül álltam ott, majd
kapcsoltam. Másfél
napig nem evett és nem ivott? A
hátizsákomból előszedtem egy üveg vizet.
Felé
nyújtottam, azonban nem vette el. Óvatosan odaraktam elé az
ablakpárkányra.
Ekkor
hirtelen a torkán akadt a szó, a dúdolás abbamaradt.
Fújtam
egyet.
– Igyál,
biztosan szomjas vagy.
A
pulóverem is lekaptam gyorsan, és mellédobtam.
– Ha
fázol vagy ilyesmi... – motyogtam. Az a kis ruha nem sokat takart,
és felfedeztem a horzsolásokat is a térdén. Mivel nem mozdult,
hát felemeltem az üveget, majd finoman az ujjaihoz érintettem,
hogy vegye már el végre.
Akkor
robbant.
Torkaszakadtából
sikoltozni kezdett, és nem voltam elég gyors. Össze-vissza
hadonászott, csapkodott, a körmeit belevájta a kézfejembe,
felszakítva a bőröm. Folyamatosan ütött, kapart és ordítozott,
mint akit kínoznak. Mikor a döbbenetből feleszméltem,
hátraugrottam, jó pár méterre eltávolodva a lánytól.
Ám
a sikítozást még mindig nem hagyta abba. A fejem majd szétrobbant
az éles hangtól. A haját tépkedte jobbra-balra rázva a fejét.
Végül leugrott a párkányról, hogy összekuporodjon a földön. A
visszhangzó sikolyok egyre halkultak, majd hangos zokogásba
fulladtak, kezével átkulcsolta a fejét, és lassú ringatózásba
kezdett.
A
szívem ezret vert percenként. Fel sem fogtam, mi történt. A józan
ésszel ellentétben azonban nem menekültem el, hanem egy nagy
levegő után újra felé léptem. Nemsokára itt vannak érte, nem
hagyhatom itt – gondoltam. Mivel azért nem haragudott, ha
beszéltem hozzá, hát megpróbálkoztam azzal. Úgy zokogott és
kapkodta a levegőt, mint aki nagyon szenved valamitől. Leültem
vele szemben a hideg kőre, de hagytam elég távolságot kettőnk
között.
– Hé!?
Szipogott,
és az ujjait dörzsölgette, talán neki jobban fájt az őrült
kaparászás, mint nekem. Én az adrenalintól nem éreztem semmit.
– Nem
akartam rosszat. Sajnálom – mentegetőztem. Megmondták, hogy ne
menjek közel. Szuper.
Hirtelen
felkapta a fejét, mire hátrahőköltem. A lány dallamosan
felnevetett.
– Halkan
beszélj – súgta rekedten, mintha lett volna ott még valaki, és
nem szerette volna, ha meghall minket. Majd végre felém fordította
a fejét, és a tekintetét az enyémbe fúrta. Az arcán furcsa
kifejezés suhant át. Félénk, de kíváncsi szemével engem
fürkészett, úgy, mint aki még soha nem látott embert. Halovány
bőre csak még jobban kiemelte ritka, haragoszöld színét. Alatta
sötét karikák húzódtak. Vajon mióta nem aludt?
Újra
megköszörültem a torkom.
– Innál
kérlek a kedvemért?
Lassan
odafordult a földön fekvő palackhoz, amit a kitörésekor levert,
és a kezébe vette. Egy darabig figyelte, aztán próbálkozott, de
erőtlen kezével nem bírta lecsavarni a kupakját. A körmei
véresek voltak, nem tudtam eldönteni, hogy az én vérem vagy az
övé. Talán mindkettő.
– Nem
jön ki belőle a víz... – motyogta összevont szemöldökkel, és
már sípolva szedte a levegőt kiszáradt torkán.
– Kinyitom
neked, ha ideadod.
Félelemtől
és kimerültségtől remegő kézzel rakta elém a palackot. Mikor
visszaadtam az üveget, úgy ivott, mint aki egy hete nem jutott
vízhez. Köhécselni kezdett, a gyors ivástól félrenyelt. Az ital
az állán és a nyakán is lecsordogált, be a két melle között a
fehér ruha alá. A tekintetem mohón követte. Miután végzett,
ledobta a palackot, és gyorsan felém fordult. Úgy láttam,
zavarban van. És nagyon édesnek találtam, ahogy a sápadt bőre
hirtelen rózsaszínre vált. Rámosolyogtam, mire a szemei
elkerekedtek. Csak engem figyelt, és én őt. Úgy tűnt, mondani
szeretne valamit, a víztől még nedves ajkai meg-megmozdultak.
Ki
ez a lány?
Ekkor
léptek dobogása hallatszott a folyosó kövein, és a sarkon
befordult négy, talpig fehérbe öltözött ápoló egy betegágy
kíséretében. A lány, amint meglátta őket, pánikba esett.
– Nem,
nem, nem, nem, nem – hajtogatta egyfolytában a fejét rázva.
Hirtelen
felállt, egy helyben keringett párat, majd botorkálva elindult a
folyosó másik vége felé. Egy szekrény mellé telepedett le.
Biccentettem
a mellettem elhaladó ápolóknak, ők pedig megköszönték, hogy
értesítettem őket. A lány a lábaira hajtotta a fejét, talán
azt hitte, ha nem ő látja az ápolókat, azok se találják meg őt.
Amint
felhúzták a földről, sokkal jobban sikoltozott, mint az előbb.
Szinte sértette a fülem, és biztos voltam abban, hogy a következő
napokban nem lesz hangja. Vergődött, de a két férfi erősen
fogta. Fájt neki, ahogy markolták, az ujjaik szinte belemélyedtek
a törékeny karjába. Közelebb siettem hozzájuk, és nem bírtam
megállni, hogy ne szóljak be. A két ápoló között a vékony,
fehér hálóinges lány olyan védtelennek tűnt.
– Ne
szorítsák már annyira! Nem látják, hogy fáj neki?! –
kiáltottam.
Rám
néztek, ám nem lazítottak a fogáson. Ideges lettem. A szemük sem
rebbent, nekik ez mindennapos dolog lehetett. Az egyik férfi egy
injekciós tűt szedett elő, de annyira rángatózott a lány, hogy
nem bírták neki beadni. Az előbb még alig állt a lábán a
kimerültség miatt, de most minden maradék erejét összeszedte. A
végsőkig küzdött.
– Mi
baja? – kérdeztem az egyik fickót, aki az ágy mellett állva
várt.
– Hogy
elvisszük – nevetett.
Idióta.
Nem pont erre voltam kíváncsi, és ezt ő is tudta. De nem volt idő
faggatózni. Ahogy közelebb léptem hozzájuk, a lány abbahagyta a
vergődést egy pillanatra, és megint azzal a fura arckifejezéssel
figyelt engem. De ahogy meglátta, hogy a tű közeledik, újból
megkezdődött a harc. Még soha nem láttam, hogy valaki ennyire
szenvedett volna. A sikolyok rekedt ordítozássá változtak. Ökölbe
szorítottam a kezem, és félre kellett néznem. Végül sikeresen
beledöfték a nyugtatót. Nyögött, kínjában összegörnyedt. Kis
idő múltán a rángásai csillapodni kezdtek, bódult állapotba
került. A magatehetetlen lányt a karjainál és lábainál fogva
ráfektették az ágyra, és szörnyülködve figyeltem, ahogy
leszíjazzák. Bőrpántokkal szegezték oda a csuklójánál,
bokájánál és a melle felett. Szemmel láthatóan abbamaradt az
őrjöngése, de arckifejezése félelmet tükrözött. Miközben
eltolták, utoljára azt láttam, hogy a szeme megtelik könnyel.
Újra
legyőztek – mondta a tekintete. Addig néztem őt, amíg be
nem fordultak vele a sarkon.
Pár
percig még ott álltam ledöbbenve, mikor reggel elindultam
otthonról nem gondoltam volna, hogy ilyen élményben lesz részem.
Sokkolt a látvány, de aztán már nem volt kedvem ottmaradni a
szörnyű falak között, így hazaindultam. Nem ment ki a fejemből,
ami történt, egész nap nyomott volt a hangulatom.
Estefelé
Drew-t, a legjobb haveromat a konyhában találtam.
– Kell
sör?
Ahogy
átvetettem az üveget, furcsán bámult a kezemre. A lány
karmolásai ott vöröslöttek a kézfejemen és az alkaromon.
Lefertőtlenítettem, és ahogy telt az idő egyre jobban bedagadt.
– Hűh,
haver. Ki ez a vad csaj? Kölcsön adod? – röhögött.
– Hülye
– morogtam, és belekortyoltam a hideg italba.
Persze
nem hagyta annyiban a dolgot, végül egy nagy sóhajt követően
elmeséltem neki az aznap történteket. Drew először komolyan
hallgatta, aztán elviccelte a dolgot, mint általában mindent.
Ugyanazt mondta, amit én is gondoltam, miközben a penészes
folyosókat róttam.
Hogy
egy pocsék horrorfilm főszereplője voltam.
A
szobámban bezuhantam az ágyba, és épp lehunytam volna a szemem,
mikor eszembe jutottak a fényképek. Elővettem a gépet, és
végigpörgettem az aznap készült összes képet. Végül az ő
fotójához értem.
Az
ablakpárkányon ült, térdeit a mellkasához húzva. A hálóing és
a kócos haja miatt olyan volt, akár egy vad angyal. Ahogy dúdolt,
épp szóra nyitotta a száját, a szeme vágyakozva meredt egy
pontra, amit nem tudtam beazonosítani. A régi stílusú, boltíves
ablakból beérkező fény körbevette vékony alakját. Majd eszembe
jutott az az arckifejezése is, amit utoljára láttam. Nem bírtam
kiverni a fejemből. Szörnyen szenvedett.
Még
órákkal később is elővettem a róla készült felvételt.
Elmerengve néztem, úgy, ahogyan ő figyelt arra távoli pontra.
Majd fejbe vágott az igazság. Amire még gondolni sem mertem.
Ilyen
tökéletes arcot sehol máshol nem találok.
Nem
tudom pontosan mennyi ideig, de jó sokáig gyönyörködtem aznap
este a képben.
Kedves Jacey!
VálaszTörlésEngem nagyon megragadott a történet, és nem bírom ki, hogy ne írjak neked pár sort!
Nagyon igényesen es gördülékenyen írsz, csak úgy faltam a sorokat, abba sem akartam hagyni. A történet borzasztóan tetszik, nagyon szép leírásokat használsz, tetszik, hogy azért néhányan a blogvilágban még írnak hosszabb táj és tárgy leírásokat is.
Mikor hősünk meghallotta a dúdolast úgy éreztem, mintha horror filmet néznék. Izgultam és féltem egyszerre.
Gratulálok a bloghoz, nagyon várom a következő részt!
Ölel,
Dorothy L.
Kedves Dorothy!
TörlésKöszönöm szépen, és nagyon örülök, hogy leírtad a véleményed! :3 :3
Jacey
Én is imádtam a részt,nagyonc kiváncai vagyok mi lesz a későbbiekben,egyvalami viszont zavar kissé,méghozzá hogy a fekete betűk a szürke alapon nehézkessé teszik az olvasást.(főleg telefonról,a végére már fájt a szemem) Ettől függetlenül nagyon tetszik a szerzeményed :)
VálaszTörlésKedves Gerda!
TörlésKöszönöm szépen! :) A designnal majd próbálok kezdeni valamit. :)
Jacey
Kedves Jacey!:)
VálaszTörlésMár nagyon régóta keresek ilyen témában blogot, de mindegyikből hiányzott valami. Ahogy elkezdtem olvasni a te történetedet azonnal megtaláltam benne ezt a különleges "valamit". Nagyon szépen és igényesen írsz, amit mostanában eléggé hiányolok sokaknál. Csak gratulálni tudok csak így tovább:)) És köszönöm az élményt, amit ezzel a történettel nekem (is) adsz:)
És jut eszembe..siess légyszi a következő résszel:D
Kedves LoraXX!
TörlésKöszönöm szépen neked is a kedves sorokat! Nagyon örülök, sokat jelent számomra! :))
Jacey
Kedves Lacey!
VálaszTörlésNagyon megragadott a történet, a végén majdnem elsírtam magam, huu végre egy blog amit szeretek olvasni. Ahogy ezt a történetet elolvastam, rájöttem, hogy nagyon béna író vagyok. Lenyűgözőek a leíró részek és útgy az egész. A design is nagyon tetszik, mert olyan egyszerű de mégis rendszerezett és szép! Köszi, hogy megajándékoztál engem ezzel a résszel. :D Ez nagyon nyálas volt, de tényleg nagyon jó lett.
Lisa
Kedves Elisa!
TörlésKöszönöm szépen! ♥
Senki sem béna, sokat kell gyakorolni! Ahogy még nekem is. Az elején senki sem profi, az évek munkája. :)
Mégegyszer köszönöm a soraidat, remélem, a többi rész is tetszik majd! :)
Jacey
Uhh, most veszem észre, hogy elírtam a neved! Sorry! :D
VálaszTörlésNem gond. :))
TörlésSzia :)
VálaszTörlésAzt hiszem, az előttem szólók már leírták, de most én is leírom, hogy mennyire magával ragadott a történeted. Nagyon különleges és egyedi a témaválasztásod és különösen érdekesnek találtam azért is, hogy egy elmebeteg lányról írsz, mert én magam is pszichológusnak készülök. Szóval csak így tovább, és lett szemèlyemben egy feliratkozód. :)
Ölel: Hanne
Szia! :)
TörlésNagyon örülök, ha megfogott a történetem! :))
Húha, ha értesz az ilyesmi dolgokhoz, akkor biztos egy csomó hibát fogsz találni, a szöveg még nincs kijavítja. :)
Örülök, hogy írtál!
Jacey