Az
egész egy fergeteges házibuliban kezdődött, amikor is Drew
barátom annyira kiütötte magát, hogy szerencsésen lehányta a
dohányzóasztalt. Minthogy mindig én húztam ki a bajból, el
akartam tüntetni, jobb híján egy csajos magazin akadt a kezembe,
és azzal kezdtem el törölgetni a gyomra tartalmát. Akkor akadt
meg a szemem egy cikken. A pályázati felhíváson, amit az egyik
fotókkal foglalkozó weboldal hirdetett meg.
Nagyszerű
lehetőség, ha az ember hírnévre vágyik, egy kis pénzre, nem
beszélve az ingyen fotóstanfolyamról, amit nyerni lehetett vele.
Már
kisgyerekként is ez volt az álmom, aztán ahogy a suli elkezdődött,
valahogy elült az egész, de most, két éve újból felszínre tört
bennem az érzés, hogy igen, nekem ezt kell csinálnom. Nem a
legjobb, legdrágább gép volt a birtokomban, de sokat gyakoroltam,
és szentül hittem, hogy a tudás a fontos, nem az, mennyi pénze
van a legújabb cuccokra az embernek.
Persze
fotóztam már több nőt, és mi tagadás, szépek voltak – sokan
a ruhájukat is hajlandóak ledobni –, de nem volt meg bennük a
plusz, amit kerestem. Többször eszembe jutott az intézetes lány,
de idővel megegyeztem magammal, hogy csak véletlenül sikerült
olyan jól az a kép, és sürgősen ki kellett vernem a hülyeséget
a fejemből. Sehogy sem működne. Halott ötlet!
Pedig
mi volt az a találkozás, ha nem egy isteni jel!?
Szóval
még mindig kerestem a modellem. A próbafotózások alkalmával,
amiket csináltam, Drew-nak az összes lány tetszett, és egyet
szerencsésen el is csábított. Amanda állítólag nem fúj rám,
amiért nem hívtam vissza, hogy övé a meló.
Rengeteget
tanultam, bújtam a szakkönyveket, oldalakat, oktató előadásokra
jártam szabadidőmben, sokszor felkeltem hajnalban munka előtt,
vagy még este nekiindultam – a kék órában a legszebbek a fények
–, és fotóztam. És a tanulásom még mindig tartott.
A
spórolt pénzemből kellékeket vettem, anyával soha nem volt
pénzünk ezekre, mert egyedül nevelt, miután az apám meghalt
kiskoromban, de most az utóbbi években összeszedtem magam, ahogy
munkába álltam. Most is épp vásárolni indultunk.
Drew
olyan volt, mint egy nő, ha vele mentem vásárolni vagy a fél
napot az üzletben töltöttük. Vettünk mindenfélét, húst,
gyümölcsöt, egy rakat chipset, és persze rengeteg piát az esti
bulihoz. Drew és én már tojás korunk óta boldogítottuk egymást.
Olyan volt nekem, mint egy testvér – amit mindig is akartam, de
egyke voltam. Miután az apám meghalt, anyának voltak ugyan futó
kapcsolatai, de nem akartam, hogy azoktól a fickóktól legyen
testvérem. Ott volt nekem Drew.
Együtt
jártuk meg az ovit, együtt vészeltük át a középsulit, a
hajmeresztő bulikat, és a hétvégét se terveztük másképp.
Felpakolt még rengeteg fagyasztott pizzát – egyikünk se
szeretett főzni. Viszont kettőnk között az volt a különbség,
hogy én tudtam is. Egy albérletben laktunk, jelenleg nem futotta
másra, de huszonegy voltam, és önálló akartam lenni. Viszont
hihetetlen, mi mindenre kell költenie az embernek, ha külön lakik.
És a takarításról ne is beszéljünk. Tudtam, hogy eddig anya
csinálta meg, de mégis olyan volt, mintha mindig magától
varázsolódott volna tisztává a ház. Drew után is mindig én
pakoltam, bár neki is volt elég gondja velem. Például mikor a
fotózáshoz használt műjeget tette véletlen az italába, és
majdnem megfulladt.
Drew
a ruha részleghez invitált, és egy óráig próbálgatott.
– Ez
nagyon buzis – horkantottam, ahogy kilépett a próbafülkéből.
– Te
miről beszélsz?
Egy
iszonyat feszes, szürke felsőben pózolt, és az izmait feszegette
a tükörben. Vé nyakkivágása volt, amit én soha nem húztam
volna magamra, inkább az egyszerű pólókra és kapucnis pulcsikra
szavaztam.
– Most
mindenki ilyet hord.
Amandát
akarta lenyűgözni, egy hete találkozgattak, és nem is
különbözhettek volna jobban, Drew a sötét tónusaival teljesen
ellentéte volt a szőke, fehér bőrű, alacsony lánynak.
Miután
mindent felpakoltunk, a Jeepel az edzőterem felé vettük az irányt.
Tíz perce utaztunk, mikor valami történhetett, mert kiabálás és
dudálás hallatszott valahonnan az útról, és megálltam a kisebb
dugó végén. Ide-oda kapkodtam a fejem, hátha megtalálom a baj
forrását. Drew káromkodott, mert időben oda akart érni a
terembe, utána Amandával mentek valahová. Két perc elteltével
már felsorolta az összes szitokszót, amit ismert. Talán baleset
történt? Nyújtogattam a nyakam, az ujjaimmal türelmetlenül
doboltam a kormányon.
És
akkor megláttam suhanni egy fehér foltot az autók között.
Mint a mágnes, vonzotta a teintetem, lehúztam, és kihajoltam az
ablakon. A kócos fejet is megpillantottam.
Akkor
már vagy három hete nem láttam.
Önkéntelenül
a kezemre vándorolt a tekintetem, ahol megkapart. Örökre megjelölt
a hálóinges lány. És már megint kiszökött! Mégis hogy
vigyáznak ott a betegekre?
Vajon
eltévedt? Ha az intézetbe akar menni, akkor biztosan. Szinte nem is
gondolkodtam, kiugrottam a kocsiból, nem törődve Drew-val, aki azt
kérdezgette, mégis hová megyek.
Furcsán
idegesen vártam, hogy rábukkanjak, futni kezdtem, hogy behozzam a
pár méternyi előnyét. Rohantam, a lány az út közepén úgy
sétált, mintha csak egy tavaszi mezőn járna, és úgy kerülgette
a kocsikat, mintha azok virágok volnának! Senki nem segített neki,
se a sofőrök, se a gyalogosok, pedig lerítt róla, hogy valami nem
oké nála. Az emberek türelmetlenül dudáltak, ordibáltak neki, ő
mint aki észre sem veszi, mekkora galibát okoz, ott téblábolt,
tekingélt össze-vissza, próbálta kitalálni, hogy merre lehet. Ez
is megért volna egy képet.
Mikor
én is a kocsik közé szaladtam, ledudáltak.
– Hé,
szia... – próbáltam kapcsolatba lépni a hálóinges lánnyal,
már csak egy pick-up választott el minket.
– Idióta!
Húzz már az útról! – ordított egy motoros.
A
lány, mint aki el van varázsolva, csak szédelgett tovább.
Legszívesebben lerángattam volna, mikor végre beértem. A kezét
tördelte, mezítláb tipegett. Tulajdonképpen aranyos volt,
de bosszantó. És szép. Szebb, mint a múltkor, és majdnem el is
felejtettem, mit is akartam mondani. Hogy is mesélhettem be
magamnak, hogy véletlen lett olyan jó az a kép? Fenébe!
– Tudom,
hová akarsz menni, de az nem erre van. Csak... gyere le az útról
kérlek! – szóltam.
Fújtam
egyet, az egész olyan szürreális volt. Megállt, és a füves rész
felé nézett, ahová mutattam. Hálát adtam az égnek, mikor
hirtelen irányt váltott. Észrevettem, hogy a lába fekete a
ráragadt kosztól, és vöröses nyomokat hagy maga után az
aszfalton. Lekaptam a fekete converse cipőmet.
– Vedd
ezt fel – nyújtottam, amikor a park széléhez értünk, és a
forgalom végre újra elindult.
Mintha
a falnak beszélnék. Kezdtem ideges lenni.
– Kérlek,
vérzel. Miért nem tudsz cipőt húzni? – Ott botorkáltam
mellette egy szál zokniban, kinyújtott kezemben a cipőm lifegett.
A járókelők az utca túloldaláról mind minket figyeltek. Újra
felé nyújtottam, mire ijedtében ugrott egyet.
– Nem
bántalak, csak vedd el!
Nem
reagált.
– Akkor
szólók az intézeteseknek. Na, ez kell?
Erre
olyan pillantást kaptam válaszul, hogy már majdnem megijedtem. Azt
hiszem, gondolatban feldarabolt.
– Te...
– suttogta, a hangjában fenyegetés bujkált. Szóval emlékszik
rám!
– Én
nem akartam rosszat. Figyelj, ha ott maradsz... – kezdtem volna
magyarázkodni, de feleslegesnek tartottam. – Gyere velem, vissza
kell mennünk az intézetbe. Nem szólok nekik, de nem engedhetlek
el.
Csak
robotolt tovább, így elé szaladtam, megálltam, és óvatosan
leraktam a cipőmet a fűre. Ő is megtorpant. Egy pillanat telt el,
összehúzott szemmel vizslatott, majd lenyúlt, és mégis felvette
a lábbelit. Épp kezdtem örülni, hogy na, erről beszélek, mikor
ütésre emelte az egyiket.
– Előbb
bízok meg egy véres zsebkendőben, mint benned – közölte talán
a lehető leggyűlöltebb hangján, de így is csak az jutott
eszembe, hogy milyen aranyos. A szeme szikrákat szórt, muszáj volt
elmosolyodnom. Legalább hozzám szólt, és a múltkor sokkal
kiszámíthatatlanabbul viselkedett.
– Hát
kösz szépen!
Furán
nézett. Most nem volt olyan sápadt, enyhén barna bőre puhának
tűnt. Leengedte a cipőt, majd valamiért úgy döntött, hogy mégis
felveszi. Talán tényleg fájt a lába. Akkora volt rá a
negyvenhármas cipőm, mint egy csónak. Attól féltem, hogy orra
bukik, átfutott a fejemen, hogy bekötöm neki, de nem biztos, hogy
elé mertem volna térdelni, mert attól tartottam, lerúgja a fejem.
Viszont én akartam visszavinni, nem akartam, hogy megint azok a
gorillák jöjjenek érte.
Előremasírozott,
amilyen gyorsan csak tudott, de a nagy cipő eléggé akadályozta
ebben. Egy ponton szaladni kezdett a formás lábain. Összeszedtem
magam. Újra elé álltam, és megint megtorpant.
– Figyelj.
Ha nem jössz szépen velem, érted jönnek!
A
szeme könnyel telt meg, de valamivel el kellett érnem, hogy
mellettem maradjon.
– Visszamegyek majd veled a régi intézetbe,
csak hadd vigyelek most vissza! Kikérlek. És nem kell kiszöknöd,
nem lesz belőle probléma. A mai után gondolom többé úgysem
tudnál kiszökni.
Erre felfigyelt, és szomorúan lehorgasztotta
a fejét, de engedelmeskedett.
Kicsit sem volt fura a pizsamás csaj, meg a mezítlábas fiú.
Reméltem, nem találkozok ismerőssel. Csend telepedett kettőnk
közé. Ő hátul ment újabban, ha egy kicsit is lemaradtam, ő
tüntetőn megállt. Pedig nekem kellene tartanom tőle. A park fái
takarásában elbizonytalanodott, félénk pillantásokat vetett
felém, kedvem lett volna megviccelni, de nem olyannak tűnt, aki
kedveli a poénokat. Bevártam, és próbáltam rendes srác módjára
ránézni, de valamiért kerülte a tekintetem. Fájt a szívem, hogy
nem fotózhatom ezt a gyönyörűséges méregzsákot!
– Hát,
azért valld be, jobb társaság vagyok, mint egy zsepi – vetettem
oda.
Háromnegyed
óra kemény séta után megérkeztünk a 73. utcai új intézet elé.
Már
látták, hogy jövünk, a lány megállt egy pillanatra, de azután
határozottan megindult befelé, talán tudta, hogy nincs más
választása.
Én
a kapuból néztem a műsort. Vajon mi lehet a neve? Már majdnem
odakiáltottam nekik, nehogy bántsák, de látták, hogy magától
is megy a lány, és békén hagyták. Mikor az egyikük mégis
megszólította, hozzávágta a pasashoz az egyik cipőm. Ez a nő!
Elnevettem magam, ahogy a férfi kollégái is kiröhögték. Az
udvar tele volt emberekkel, vagyis betegekkel, akik többen engem
stíröltek. A fűbe ledobott cipőimért beszaladtam, mikor a lány
eltűnt az ajtó mögött, és felhívtam Drew-t, hogy jöjjön
értem.
–
Eljött
az este, a party ideje. Kezdtem homályosan látni, tompán érzékelni
magam körül a dolgokat, ennek ellenére legurítottam a sokadik
pohár italom is. Szar volt minden, nem volt modellem se – illetve
lett volna, ha nem egy kibaszott intézetben élne –, hát ittam.
Egy házibuliban kezdtünk, majd pár haverral betértünk egy
szórakozóhelyre. Néztem a villogó fényeket, a rengeteg mozgó
testet, amik elmosódtak a szemem előtt, ha sokáig néztem.
Éreztem, hogy a telefonom rezegni kezd a zsebemben. Kihalásztam a
szűk helyről, majd miután kitisztult a látásom, elborzadtam a
képernyőn lévő névtől.
Anya.
– Anya...
Szia
– vettem fel kelletlenül. Bal fülembe dugtam egy ujjam, hogy
jobban halljam őt, próbáltam normálisan, nem alkoholtól mámoros
hangon megszólalni.
– Na
mi az? Már meg sem látogatod az anyádat? Már két hete nem voltál
itthon! És mi ez a szörnyű ricsaj? Már megint buliban vagy? Ne
igyál sokat!
Nem
mondtam neki, hogy már késő.
– Majd
megyek, már tervben volt
– Vágtam egy fintort, mert nem voltam képes makogás nélkül
kimondani ezt a pár szót sem. Anya ki nem állhatta, ha sokat
ittam. De nem érdekelt. Már egy éve elköltöztem, felnőtt férfi
voltam, azt csináltam, amit akartam. Abban a pillanatban egy test
ütközött belém, és két kéz markolt a pult szélébe, ahol
ültem.
Viszont
sikertelenül. Magával sodorta az összes ott álló poharat és
üveget. Amiben ital volt, kiömlött, és egy nagy csörrenés
kíséretében mind összetört. A férfiak, nők, akiknek a ruhájuk
kapott a trutymóból, ordítozni kezdtek a szerencsétlen emberrel,
aki összeesett.
– Alexander!
Mi volt ez? Miféle huligánokkal vagy? – visította anyám.
De
már nem foglalkoztam vele, mert felismertem a földön fetrengő,
halál részeg embert.
Drew.
– Most
le kell tennem, majd megyek. Szia.
Még
hallottam, ahogy azt kiabálja, ne merészeljem letenni, vagy
megbánom.
Drew-t
utoljára egy fekete hajú nővel láttam, akkor egy órája. Azóta
matt részegre itta magát. Szinte én józannak éreztem magam, ha
ránéztem. Leguggoltam hozzá, a gallérjánál fogva kissé
megemeltem, és pofozgatni kezdtem.
– Térj
magadhoz, te állat! Ki fognak dobni a biztonságiak!
Nagy
nehezen felhúztam a földről, és leültettem az előbbi helyemre.
Rendeltem neki egy pohár vizet, azonban én sem éreztem jól magam.
Miután Drew-t rábíztam Adamre, egy másik jó barátomra,
elindultam kifelé. Friss levegőre volt szükségem. Kibotorkáltam
az ajtón, és megkönnyebbülten szívtam magamba az oxigént. Az
idő éjjel egy óra körül járhatott, pár nevetgélő fiatal lány
haladt el mellettem. Rájuk se hederítettem mindaddig, míg az egyik
egyenesen felém nem tartott.
– Ez
te vagy, Alex? – kérdezte egy alacsony lány.
– Én
lennék – motyogtam, de nem ismertem fel a sötétben, hogy ki az,
és talán a sok italnak is köze volt hozzá.
– Hát
nem ismersz meg? – Durcásnak tűnt a hangja alapján.
Odahúzott
egy kinti lámpa alá, hogy jobban lássam. Nem hittem a szememnek.
– Te...
Tényleg te vagy az, Holly? Mikor jöttél vissza?
– Ajjajj,
látom sokat ittál. Majd mindent elmesélek. De szerintem menjünk
be, és üljünk le valahová.
Időközben
Drew egy másik csajt is felszedett, addig ő pátyolgatta ott az
asztalnál. Valami szőke nő volt, de nem Amanda. Hollyval találtuk
egy „csendes” sarkot, legalábbis ott nem volt olyan fülsüketítő
a zene.
– Jézus,
milyen a ruhád? – szörnyülködött, és elkezdte egy
zsebkendővel felitatni a trutyit, amit Drew öntött rám. Ám nem
ment vele semmire, már jól magába szívta az ingem.
– Na,
nézz ide! – parancsolt rám, miután kihalászott valamit a
táskájából. Egy nedves kendővel kezdte el törölgetni az arcom,
mint valami kisfiúnak.
– Holly!
Ne már! – szóltam rá, és próbáltam elütögetni a kezét.
– Ne
nyavalyogj. Meglátod, ettől jobban leszel.
Beletörődtem
a dologba, és egyfolytában őt figyeltem, ahogy az arcom simogatta
a kendővel. Egy kis idő múlva tényleg kitisztult a fejem. Ő
szinte semmit sem változott négy év alatt. Ugyanolyan vállig érő,
barna haja, parázsló tekintete, és ugyanolyan hatalmas mellei
voltak.
Holly
Carter. Ő volt az első barátnőm. Legalábbis valami olyasmi. Nem
merném kijelenteni, hogy a szerelem fűzött minket egymáshoz,
inkább a kíváncsiság, csak tizenöt évesek voltunk. Majd egy pár
hónap után szétmentünk, azonban össze-össze jártunk még
alkalmanként, hogy jól érezzük magunkat. Tizenhét éves
korunkban költöztek el, mert az apja máshol kapott állást.
Telefonon, interneten keresztül ugyan tartottuk a kapcsolatot, de az
idő múlásával egyre kevesebbet kerestük egymást. Viszont élőben
egész más volt a helyzet.
Rajta
kívül még egy komolyabb kapcsolatom volt, aminek tavaly lett vége,
Dinah is messze költözött tőlem. Kezdtem úgy érezni, engem
mindenki elhagy, de ahogy telt az idő, rájöttem, hogy nem is
hiányzik. Pedig azt hittem, szeretem. De honnan tudja azt biztosan
az ember?
Holly
abbahagyta az arcom törölgetését, én engem bámult. Nem tudtam,
ő hogy van velem, de én még mindig jó nőnek tartottam. Majd
elmesélt mindent. Azt, hogy a szülei rettenetesen összevesztek,
miután az anyja rájött, hogy az apja folyamatosan csalja. Azt,
hogy a szülei elváltak. Azt, hogy az anyjával végleg
visszaköltöztek a városba, ahol én is felnőttem.
És
azt, hogy nagyon hiányoztam neki.
Nem
tudtam, higgyek e neki – Holly mindig is könnyűvérű nőcske
volt, ki tudja hányan jártak benne, mióta elköltözött, de nem
érdekelt. Attól még bírtam, vele mindig egész jól éreztem
magam. És az igazat megvallva jól jött, hogy egy kicsit
kikapcsolhattam az agyam, és nem a hülye pályázaton járt az
eszem.
Nem
húztuk az időt, hamar elvegyültünk a tömegben, ám nem azért,
hogy táncoljunk. A derekánál fogva magamhoz húztam, ő átkarolta
a nyakam, majd csókban forrt össze a szánk. A kezem mindenhová
elért, bekúszott a miniszoknyája szegélye alá. Pár perc múlva
már szenvedélyesen faltuk egymást, még erősebben magamhoz
húztam, ő pedig készségesen simult oda, ahová kell. Meg is lett
az eredménye. Elszakítottam magam tőle, de nem kellett mondanom
semmit, szavak nélkül is megértettük egymást. Felmosolygott rám
– alig ért a mellkasom közepéig –, majd megfogta a kezem, és
elkezdett kifelé húzni a teremből.
A
rózsaszín ködön át valahogy mégis eszembe jutott Drew.
– Várj
egy percet – mondtam Hollynak, és megkerestem a haverom. Már
egész jó állapotban volt ő is. Egy csapat csirkével
beszélgetett, áldásomat adtam rájuk, gondoltam, jó kezekben
lesz, aztán visszasiettem a lányhoz. Az autóból kiszállva már
egymásba voltunk gabalyodva, majd aprót sikkantott, amikor
felemeltem az ölembe, és úgy cipeltem el a szobámig. Miután
bezuhantunk az ágyba pár perc múltán már egyikünkön sem volt
ruha. Elmondtuk a másiknak, hogy mennyire hiányzott, majd
elmerültünk egymásban, pontosan úgy, ahogyan régen.
–
Kora
reggel a telefonom rezgésére ébredtem. Túlságosan reggel.
Kómásan ültem fel az ágyban, a fejem majd széthasadt,
megmarkoltam a készüléket, majd vigyázva, hogy ne keltsem fel
Holly-t, kibotorkáltam a szobából.
Doki,
állt a kijelzőn. Megdörgöltem az arcom, hogy észhez térjek.
– Igen?
– szóltam bele rekedten.
– Van
itt egy kis gond.
Fogalmam
sem volt, mi lehet az a gond, ami összefűz minket. Nem tartottuk
nagyon a kapcsolatot. De ahogy egyre jobban felébredtem, kezdett
világossá válni a dolog.
– A
lányról van szó – folytatta. – Akit a múltkor találtál meg
az intézetben. Be kellene jönnöd hozzá, Alex. Meg van őrülve!
Egyfolytában egy bizonyos fiúról beszél, biztos vagyok benne,
hogy rólad van szó.
Engem
keres?
– Nem
tudnál még ma bejönni hozzá? – folytatta.
– Pfúú,
ma? De. Elmehetek. De fogalmam sincs, hogy miben segíthetnék.
– Ha
bejössz, majd mindent elmondok. És ne haragudj, hogy ilyen korán
hívtalak, de tennem kellett valamit. Most is a szobája ajtaján
dörömböl, talán megoldhatjuk nyugtatók nélkül.
– Rendben.
Akkor összeszedem magam, és bemegyek, bár elég érdekesen érzem
magam.
Ház
ez nem hiányzott most nekem!
Legurítottam
vagy fél liter vizet egyszerre, útközben a szobámhoz
belebotlottam Drew-ba.
– Hé,
hangokat hallottam az este.
– Csapj
bele, öreg, Amanda az! – tartotta fel a kezét.
Hány
tyúkot szedett fel ez az este? A
fejem ráztam. Ám abban a pillanatban nyílt az ajtóm, Holly egy
szál törölközőben sietett ki a szobából. Odavetett nekünk egy
jó reggeltet, közben végigsimított a hátamon. Drew csak bámulta
a lányt. Fogalmam sem volt, hogy mi van kettőnk között, de ami az
éjjel történt az igencsak tetszett.
– De
látom te sem voltál egyedül. Ideje volt... – szúrt oda, ám
igazságtalanul.
– Jézusom,
azért mert én nem szedek össze egy este tíz nőt? – kérdeztem
hitetlenül. Nem arról volt szó, hogy nem bonyolódtam egyéjszakás
kalandokba, de mindig megválogattam, hogy kit ráncigálok az
ágyamba.
– Hát
igen, egy félisten vagyok. Vagy egy egész? – tűnődött.
Otthagytam, mert nem bírtam a dumáját.
A
zuhany alatt újra a hálóinges lányon járt az eszem. Talán
vinnem kéne a gépet – gondoltam. Ám ezt az ötletet gyorsan el
is vetettem, nem érnék vele semmit. Miután Holly elment, lenyomtam
pár falatot a torkomon, majd útnak indultam az intézetbe.
Rosszul
voltam már a gondolatától is, hogy mi lehet egy ilyen helyen.
Egyszerűen imádom. Valami eszméletlen jól írsz! Úristen, még csak a második fejezet,de én már imádom az egészet. Nagyon, nagyon ahh eszméletlen:D
VálaszTörlésSiess a kövivel!:)<3
Köszönöm! Nagyon nagyon örülök és köszi, hogy leírtad a véleményed! :33 :*
TörlésVárom a következő részt , nagyon jó a történet,egyedien irsz ügyes vagy ,siess a kövivel :*
VálaszTörlésKöszönöm szépen, igyekszek megírni! :):*
TörlésKedves Jacey!
VálaszTörlésEz a fejezet is nagyon tetszett. Nagyon érdekelne, hogy mi lesz most a Holly nevezetű lánnyal, és, hogy Bohóc miért haragudott meg Lorena neve hallatán. Nagyon tetszik, hogy mindent szép, részletesen leirsz,és, hogy az egész fogalmazasod olyan letisztult.
Nagyon várom már a következő részt! :)
Ölel,
Dorothy L.
Kedves Dorothy!
TörlésNagyon örülök, hogy írtál, és hogy ez a rész is tetszett!:)
Idővel minden kiderül, ők fontos szereplői a történetnek. :)
Jacey
Egyszerűen imádom♥♥
VálaszTörlésÖrülök neki, remélem a továbbiakban is tetszik majd! :3 <3
Törlésezen dolgozol évekig? egy mondaton?
VálaszTörlésTe miről beszélsz? Le lettek szedve a részek.
Törlés