Harmadik fejezet

A hideg rázott, ahogy odaérve leparkoltam az épület előtt. Egy elhagyatott intézetbe simán bemegyek, de a fura emberekkel teli hely már más tészta volt. A hatalmas fehér monstrumot magas kerítés vette körbe, eredetileg börtönnek készült. A több átépítés miatt már nem hasonlított börtönre, faragott tartóoszlopokkal enyhítettek szigorú kinézetén, az ablakok párkányain virágok díszlettek, még a szép házak magazinba is elment volna. Azonban mégsem akaródzott bemenni.

A portás közölte, hogy Harrison most éppen nem ér rá, de várjam meg őt a rendelője előtt. Elterveztem, hogy nem beszélek neki a fotózásról, mert úgyis füst az egész.

Belöktem az üvegajtót, és rögtön hányingerem támadt a tipikus kórház szagtól, és volt a helynek még egyfajta fura bűze, amit nem tudtam beazonosítani. Talán ilyen szaga van az őrületnek. Ez nem tett jót az amúgy is háborgó gyomromnak.

Azt vártam, hogy mindenfelé fehérbe öltözött emberek mászkálnak, és halálhörgés meg siralom az egész, kényszerzubbonyos alakok kuporognak a sarokban, de ahogy egyre beljebb haladtam, rájöttem, hogy nem egészen ez a helyzet. Volt azért, aki maga elé meredve ült, és ha ránéztem, egyből lerítt róla, hogy valami nem százas nála, de rosszabbra számítottam. Elhaladtam a zárt osztály előtt is, talán ott történtek a durva dolgok.

Volt, aki állt, és árgus szemekkel figyelt, ahogy elhaladtam mellette. A falakon absztrakt festmények lógtak bekeretezve, amit a betegek készíthettek. Mi mást is csinálnának egy ilyen helyen?

A lifthez indultam, Harrison rendelője a másodikon volt. Beszállt mellém egy ápoló, egy harminc év körüli, kopasz férfival, aki erősen visszamaradottnak tűnt a korához képest. Nyál csordogált a szájából, folyt végig az állán, de sem ő, sem pedig a kísérője nem vette a fáradtságot, hogy letörölje. Nyomasztó volt a helyzet. A férfi egyfolytában engem vizslatott és furcsa pofákat vágott.

Hálát adtam az égnek, mikor végre leülhettem a rendelő előtt, és hogy ne csak üljek ott, telefonozni kezdtem. A folyosón lévő ajtók mögül kiabálás, fojtott sírás hangjai szűrődtek ki. Kinyílt egy szemben lévő ajtó, egy vékony lány sietett ki rajta, és nem csukta be maga után. Beláttam szobába. Egy idős nő feküdt az ágyában leszíjazva. Pofátlanul megbámultam, és kezdtem kényelmetlenül érezni magam.

– Pisilnem kell – hajtogatta szüntelen. Nincs nővérhívójuk? Felálltam, hogy kerítsek valakit, aki segíthetne neki, mert könyörögni kezdett és sírva is fakadt, végül egy fiatal nővér masírozott be és hozta ki a szobából, ám nem értek el a vécéig. Elfordultam, nem akartam végignézni a dolgot. Átfutott a fejemen, vajon milyen szörnyű lehet egy ilyen helyen élni. Vagy dolgozni.

Kis idő elteltével nagyobb hangzavar ütötte meg a fülem, felkaptam a fejem. Egy férfi ápoló és két nagydarab kigyúrt fickó egy alacsony, vékony embert kísérve tartottak valahová. Ő kényszerzubbonyt viselt. A fehér anyag alatt látszott, ahogy az izmai pattanásig feszülnek. Mint egy időzített bomba. Mintha nem bírná elviselni, hogy a mozgását lekorlátozták. De mégsem értettem, egy ilyen vékony, cselekvésképtelen embert miért kell ennyien kísérni. Aztán ahogy közelebb értek, belenézett a szemembe.

Akaratlanul is hátrahőköltem, pedig nem voltam az az ijedős fajta. A tekintete az enyémbe fúródott, és olyan gyilkos dühöt sugárzott felém, hogy muszáj volt nyelnem egyet. Szemei vérben úsztak, ahogy vicsorgott rám. A nyakán kidagadtak az erek, a kényszerzubbonya még jobban ráfeszült, miközben felém, határozottan felém közeledett virgács lábain. Az őrök szerencsére időben észbe kaptak, és maguk mellett tartották az embert. Egyből nyugton maradt, viszont még visszanézett rám, és halkan, halálosan, vészjóslóan kacagni kezdett. Ördögi vigyor volt ez. Ha nem képzelődtem, még a fogai is hegyesek voltak.

Hirtelen az érzés, hogy le kell lépnem innen, még erősebb lett. Nem mintha nem tudtam volna kiütni őt, de nem akartam balhét. Nyílt az ajtó mellettem. Páran elhagyták a helyiséget, majd Harrison dugta ki ősz hajszálakkal sűrűn borított fejét. Az ötvenes évei elején járt már, de mindig úgy viselkedett, mint valami csintalan kisfiú. Lélekben még mindig gyerek maradt, és soha nem tudtam eldönteni, hogy egy halál laza figura, vagy egy felelőtlen, túl engedékeny ember.

Mindig úgy mosolygott tökéletes fogsorával, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de valószínűleg ezért tudta kézben tartani ezt a kócerájt. Ő is tetőtől talpig fehérben volt, úgy, ahogy az összes dolgozó az intézetben, én a farmeremmel és pulcsimmal túlságosan kilógtam a környezetből.

– Bocs, hogy várnod kellett, gyere.

Egy székre mutatott az asztalával szemben.

– Ebbe a betegeid szoktak ülni?

Helyeslően bólintott. – Helyezd magad kényelembe!

Egy fintor kíséretében foglaltam helyet. Megszeppent képpel vártam a fejleményeket, miért is jöttem pontosan.

– Most pedig mondd el szépen, hogy mit ígértél a mi kis Lorenánknak! – csapta össze a két tenyerét.

Lorena? Szép név. Talán ki is mondtam halkan a szót.

A szavai lassan eljutottak az agyamig.

– Nos? – vonta fel a szemöldökét, amikor látta, hogy máshol járok.

– Tessék? – kérdeztem magas hangon. Én? Mi az istent ígértem neki?

– A tegnapi napról van szó – döntötte oldalra a fejét várakozón a doki.

Próbáltam visszapörgetni az eseményeket, már amennyire a lüktető, másnapos fejem engedte. Megláttam az úton a lányt, stimmt. Leimádkoztam a kocsik közül a füves részre, felvette a cipőm, és...

– Ne... – nyögtem, ahogy eszembe jutott az az egy mondat. – Nem hittem, hogy emlékezni fog rá, hiszen... – Kétségbeesetten néztem Harrisonra.

– Nem-nem. Nehogy azt mondd, hogy bolond, vagy valami ilyesmi, fiam. Lorena nem hülye. Ahogy az itt lévő betegek többsége sem. Csak a saját szabályaik szerint élnek. Az ő logikátlanságukban is van valami logika. Tudod a kicsi lány hajlamos arra emlékezni, amire akar.

Talán egy mosoly bujkált a szája szegletében, jól szórakozott rajtam.

– Szóval én... – nyögtem az asztal sarkát piszkálva. – Azt hiszem, megígértem neki, hogy elviszem majd vissza a régi intézetbe. És akkor nem kell kiszöknie. El kellett érnem valahogy, hogy velem jöjjön!

Bámult egy darabig, mérlegelte a hallottakat.

– Hát akkor tartsd meg a szavad, fiam!

Most rajtam volt a hallgatás sora egy pillanatig.

– Mi? Csak így kivihetem?

– Nem a legsúlyosabb esetünk. Otthon is lakhatna, de a szüleit nem érdekli, no meg nem is engedném vissza oda. Rokonai nincsenek, persze, hogy kapott az alkalmon, mert kétszer is kiszökött, és tudja, mi jár érte. Csak egy szabály van vele kapcsolatban: ne érj hozzá!

Morogtam egyet, mert ezt előbb kellett volna említeni. Felmutattam a kezeim, még halványan látszódtak rajta a sebek, amiket a lány körmei ejtettek rajtam.

– Ha mégis lenne valami, adok a biztonság kedvéért egy nyugtató injekciót, de nem hiszem, hogy baj lenne. Loren nem hülye, ne feledd, csak a saját szabályai szerint él!

– De... – szóltam megrökönyödve, ahogy felfogtam a helyzetet. – Most komolyan el kell vinnem oda!? Miért nem viszi el az itteniek közül valaki?!

– Attól tartok. Mert senkinek nincs ideje ilyesmire, a munkakörbe nem tartozik bele, és... amikor fel is ajánlotta neki mégis valaki, nem akart vele menni. Most alszik, mert beadtam neki egy nyugtatót, de ha felkel, addig fog toporzékolni, amíg meg nem kapja, amit akar. Elmondom, amit tudnod kell. Lorena skizofrén.

– Fordíts le, ha kérhetem – mondtam fapofával. A filmekből tudtam nagyjából, hogy mit jelent, de hát azoknak nem sok köze van a valósághoz sokszor.

– A paranoid fajtában szenved, kissé... bizalmatlan. Tévhitek, hang hallucinációk, látomások. Kezelés híján sok ilyen beteg ember ön- és közveszélyessé válhat.

– Szuper.

– Jó hír viszont, hogy Lorena nem az a veszélyes fajta. Annyira – kacsintott. – A gyógyszerek sokat segítenek, így szinte nincs vele gond. Van pár szokása, és vannak szabályai, de ha betartod őket, nincs probléma. A múltkori alkalommal elsumákolta, és nem vette be a gyógyszerét, azért volt olyan, amilyen az intézetben. De nem csinál ilyet többet! Vannak a betegségben hullámvölgyek, most éppen itt tartunk, de majd elmúlik. Főleg, ha a kedvében járunk.

– De... Mi van, ha nem akar majd eljönni onnan? Vagy valami nem tetszik neki?

– Utoljára mondom: Lorena nem hülye. El fogjuk neki magyarázni a feltételeket. Ezt megteszed nekem, és utána semmi közötök nem lesz egymáshoz. Csak ne ígérj meg neki semmit. Most ha felébredt, beszélni kéne vele, elmondani, hogy mikor tudod elvinni. Egyébként akárkire nem bíznám, nehogy azt hidd, de téged ismerlek. A nehezebb időszakra való tekintettel – mert mindenkinek vannak, ehhez nem kell betegnek lenni –, a gyógyszeradagját is növeltük, nem lesz gond.

– Hát. Ma nem vagyok valami jó passzban, eléggé másnapos vagyok. Talán holnap.

– Rendben. Nézzük meg, hogy felkelt e már. Még valami. Ha úgy érzed, hogy nem szimpatizál veled, ne vedd sértések. Nem nagyon áll szóba fiatal férfiakkal. Jobbára senkivel, kissé nehézkes neki a kommunikáció. Talán jó hatással vagy rá – közölte boldogan.

– Én!? – kerekedett ki a szemem.

Nekem nagyon nem úgy tűnt.

– Tetszel neki szerintem.

– Na jó, ezt hagyjuk – legyintettem, mert előbb vájta ki volna a szemem egy villával, minthogy ilyesmi megforduljon a fejében. Azt sem tudja, hogy nézek ki. Rám nézett már egyáltalán?

Azt tudtam, hogy Harrison felesége is valamilyen problémával küzd, de a gyógyszerektől szinte tünetmentes. Valami bipoláris zavar. Maria nagyon kedves, és egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki beteg, ő is ott dolgozott az intézetben, és a hozzá hasonlóaknak tartott terápiás kezeléseket. Harrisonnal ez volt az életük, otthon szinte nem is tartózkodtak. Mesébe illő volt a történetük is, ahogy hallottam, mikor még a doki fiatal volt, és az apja vezette a régi intézetet, sokat segédkezett, mint diákmunkás, és ott ismerte meg a nála hét évvel fiatalabb Mariát, de szerelem volt első látásra. Mivel a lány még csak tizennégy volt akkoriban, adódtak problémák a kapcsolatukat illetően, de együtt sikeresen átvészeltek mindent. Maria is mindig mosolygós, és mindenkivel szívélyes volt.

Elindultunk kifelé.

– Légy vele kedves, bármit mondjon is. Nagyon aranyos kislány egyébként – tette hozzá teljes meggyőződéssel.

– Vettem észre – motyogtam az orrom alatt.

Két folyosót mentünk, ezalatt Harrison több beteggel lepacsizott, és feltűnt, hogy főnöknek szólítják, sőt, az egyiknek valamit bizalmasan a tenyerébe is csúsztatott, úgy láttam, egy szál cigi lehetett. Volt, amelyik beteggel összeröhögtek, azon gondolkodtam, a dokinál is rendben van e minden odafent. De jól láthatóan sokan szerették, és a nővérkék titkon odavoltak érte. Harrison úgy nézett ki, mint aki bátran szerepelhetett volna egy orvosi magazin címlapján, a sármos pszichiáter szalagcímmel. Bár én inkább az őrült jelzőt használtam volna.

Végül megálltunk egy ajtó előtt. Azon nem volt rács, mint a többin, és a részleg is szokatlanul nyugalmas volt. Harrison benézett egy kerek kukucskálón.

– Itt az idő. Egyedül menni fog?

– Nem – vágtam rá.

– Nem harap... Vagy ha jobban belegondolok, azt is szokott.

Kinyitotta az ajtót, és leült egy a lány ágya mellett álló székre.

– Szia, látogatód érkezett!

Amint besétáltam, a lány gyorsan felült az ágyában, zavartan beletúrt a hajába, és a takaróját a nyakáig húzta. Nem nézett többet rám aztán, a kis szoba másik sarkára meredt. Talán, de nem értettem pontosan, egy halk „jajj” hagyta el az ajakit. A helyiségben egy ágy, asztal, egy szék és egy szekrény volt mindössze a berendezés. Semmi személyes holmi, csak a legfontosabbak. Illetve a leszembeötlőbb egy festmény volt a falon az ágy felett. Nem tudtam eldönteni, mit ábrázol, pici volt, de ahogy közelebb mentem, egy álomfogó képe rajzolódott ki belőle.

– Tessék. Őt kérted – mutatott rám a doki, mint valami szenzációra.

Lorena a paplanja szélét gyűrögette, én zsebre vágtam a kezem.

– Szia. Tudom, megígértem, hogy elviszlek vissza a régi intézetbe. Csak azért jöttem, hogy elmondjam, holnap ráérek. De... csak egy pár óráról lehetne szó. Azután természetesen vissza kellene jönni ide.

Nem figyelt rám. Az arcát dörgölte, látszott rajta, hogy nemrég kelt fel, puffadt szemeivel laposakat pislogott, és mérges volt. Biztos olyan, aki harapós reggelenként. Nem tudtam eldönteni, aranyos e vagy vicces, ahogy ez a lány dühösnek próbál tűnni álmos fejjel. Talán mindkettő volt egyszerre.

– Mit szólsz hozzá? – próbálkoztam.

– Felfogtam. Tudod, hogy el akarok menni. Jössz, amikor jössz – válaszolta olyan ellenséges hangnemben, hogy összeráncoltam a homlokom.

– Értem.

Szóval én vagyok a hülye.

– Menjünk. Értette, amit mondtál, és vár téged holnap. Hánykor is?– állt fel Harrison.

– Ő. Négykor, ha jó – fordultam a lány felé. – Hát... akkor holnap – szóltam utoljára, miközben kiléptem a folyosóra. A doki becsukta az ajtót.

– Na? – érdeklődtem.

– Minden rendben, ilyesmi viselkedést vártam. Talán sokszor lesz veled kissé... hogy mondjam. Nyers. Egyébként már sokkal nyugodtabb volt, láthattad. Általában az ébredés utáni órákban kezdett hozzá a könyörgéshez, mikor már a nyugtató kezdett kiürülni a szervezetéből.

Abban a pillanatban valami hatalmas nyomással nekem ütközött, és az erejétől azonnal földre kerültem. A fejem nagyot koppant a folyosó kövén. Kiabálás hangjai harsantak körülöttem, és szúró, égető fájdalom nyilallt a bal felkaromba.

Felordítottam, és szembenéztem a rajtam fekvő támadómmal.

Az előbbi kényszerzubbonyos pasas volt az.

Mindez néhány másodperc alatt játszódott le, az őrök azonnal letépték rólam.

Szédelegve ültem fel a padlón, távolabb a fickót alig bírták lefogni.

– Te... – ordította. Talán a sátánnak képzeltem ilyen hangot. Vergődött, mint akit az ördög szállt meg, vicsorgott, horgas orrát felhúzta. Újra szemügyre vettem a fogait. Nem képzelődtem az előbb. Tényleg hegyesek voltak. És ezekkel a fogakkal harapott belém!

Azt kérdezgette érdes hangján, hogy mit keresek itt! Az már egyszer biztos, hogy őrült, hiszen soha nem találkoztunk. Egy kis dulakodás után beledöftek egy tűt, majd szorosan odaszíjazták egy kerekeságyhoz. De még azután is folyamatosan ordítozott. A folyosón senkit sem lepett meg az, amit látott. Kivéve engem.

– Bassza meg... – motyogtam.

Harrison nem nézett rám, csak annyit mondott, ahogy a távolodókat nézte:

– Volt szerencséd megismerkedni Clown-al.

– Mi van, Joker rajongó?

– Határozottan – nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen.

Clown? Nevetségesnek tartottam ezt a nevet. Elcsépelt.

– Na, gyere be a rendelőbe. Máshol nem fáj? A fejed?

Az eséstől sajogtak a csontjaim, egy kissé a fejem is, de úgy véltem, nagy gond nincs. Szerencsére időben léptek a biztonságiak, és nem harapott ki a karomból egy darabot. És az is jól jött, hogy volt rajtam pulcsi. Harrison ellátta a sebet, a pasas hegyes fogai elég mélyre hatoltak a bőrömben.

– Hát ez nagyon ronda. Itt lesz egész életemben?

– Á, csak halványan – legyintetett, mintha épp nem most csonkított volna meg egy vadállat. Utáltam azt a végtelen nyugalmát.

– Mi az isten baja van ennek!? Nem kéne rá egy szájkosár?

– Ó, neki mi nem a baja.

– Miért nem valami gumiszobában tartjátok?

Csak nevetett.

– És miért csak rajta láttam zubbonyt?

– Már nem használunk ilyesmit. Ő kifejezetten ezt kérte, tudod, elég régimódi.

Hümmögött egyet, mintha elgondolkozna valamin.

– Bizonyára azért kapta fel a vizet, mert a kislány szobájából jöttünk ki. De mindig van valami, ami nem tetszik neki.

– Hogy mi?

– Hosszú történet, de most nincs már több időm. Pár perc múlva új betegem érkezik.

Érdekelt a dolog, de nem akartam feltartani.

– Rendben, akkor holnap. Ne fáradj, kitalálok – intettem neki.

Miközben a folyosón mentem többször is megnéztem, ki mellett haladok el. Van e valaki a hátam mögött. Beszari alaknak éreztem magam, a karom pedig égett, mint az állat.

Majd elhaladtam Lorena szobája előtt. Vagy direkt arra mentem. Lelassítottam, és egy kis hezitálás után visszaléptem az ajtó elé. Háromszáz-tizenhetes szoba – ezt jól megjegyeztem magamnak, és benéztem az apró kukucskálón.

Az ágynemű eltűnt, egy barna pokrócot húzott a derekáig. A szokásos fehér hálóingjét viselte, mint mindig, azzal a különbséggel, hogy most nem volt csupa kosz. Egy kissé lecsúszott a válláról, és többet engedett látni, mint amennyit valószínűleg bárkinek is megmutatna. Végignéztem rajta, vonzotta a tekintetem. De mégsem ez fogott meg igazán. Hanem újból az arca.

Megint egy pontra meredt, viszont most békésen mosolygott, mint aki egy szép emléken mereng éppen. Eszembe jutott, hogy talán miattam ilyen. Aztán az is, hogy miattam őrjöngött napokig. Bűntudat mardosott.

Ott álltam és bámultam. Szörnyen éreztem magam, mint valami kukkoló. Majd erőt vettem magamon, és sietős léptekkel távoztam az intézetből.