2015. augusztus 15., szombat

Második fejezet

Az egész egy fergeteges házibuliban kezdődött, amikor is Drew barátom annyira kiütötte magát, hogy szerencsésen lehányta a dohányzóasztalt. Minthogy mindig én húztam ki a bajból, el akartam tüntetni, jobb híján egy csajos magazin akadt a kezembe, és azzal kezdtem el törölgetni a gyomra tartalmát. Akkor akadt meg a szemem egy cikken. A pályázati felhíváson, amit az egyik fotókkal foglalkozó weboldal hirdetett meg.
Nagyszerű lehetőség, ha az ember hírnévre vágyik, egy kis pénzre, nem beszélve az ingyen fotóstanfolyamról, amit nyerni lehetett vele.
Már kisgyerekként is ez volt az álmom, aztán ahogy a suli elkezdődött, valahogy elült az egész, de most, két éve újból felszínre tört bennem az érzés, hogy igen, nekem ezt kell csinálnom. Nem a legjobb, legdrágább gép volt a birtokomban, de sokat gyakoroltam, és szentül hittem, hogy a tudás a fontos, nem az, mennyi pénze van a legújabb cuccokra az embernek.
Persze fotóztam már több nőt, és mi tagadás, szépek voltak – sokan a ruhájukat is hajlandóak ledobni –, de nem volt meg bennük a plusz, amit kerestem. Többször eszembe jutott az intézetes lány, de idővel megegyeztem magammal, hogy csak véletlenül sikerült olyan jól az a kép, és sürgősen ki kellett vernem a hülyeséget a fejemből. Sehogy sem működne. Halott ötlet!
Pedig mi volt az a találkozás, ha nem egy isteni jel!?
Szóval még mindig kerestem a modellem. A próbafotózások alkalmával, amiket csináltam, Drew-nak az összes lány tetszett, és egyet szerencsésen el is csábított. Amanda állítólag nem fúj rám, amiért nem hívtam vissza, hogy övé a meló.
Rengeteget tanultam, bújtam a szakkönyveket, oldalakat, oktató előadásokra jártam szabadidőmben, sokszor felkeltem hajnalban munka előtt, vagy még este nekiindultam – a kék órában a legszebbek a fények –, és fotóztam. És a tanulásom még mindig tartott.
A spórolt pénzemből kellékeket vettem, anyával soha nem volt pénzünk ezekre, mert egyedül nevelt, miután az apám meghalt kiskoromban, de most az utóbbi években összeszedtem magam, ahogy munkába álltam. Most is épp vásárolni indultunk.
Drew olyan volt, mint egy nő, ha vele mentem vásárolni vagy a fél napot az üzletben töltöttük. Vettünk mindenfélét, húst, gyümölcsöt, egy rakat chipset, és persze rengeteg piát az esti bulihoz. Drew és én már tojás korunk óta boldogítottuk egymást. Olyan volt nekem, mint egy testvér – amit mindig is akartam, de egyke voltam. Miután az apám meghalt, anyának voltak ugyan futó kapcsolatai, de nem akartam, hogy azoktól a fickóktól legyen testvérem. Ott volt nekem Drew.
Együtt jártuk meg az ovit, együtt vészeltük át a középsulit, a hajmeresztő bulikat, és a hétvégét se terveztük másképp. Felpakolt még rengeteg fagyasztott pizzát – egyikünk se szeretett főzni. Viszont kettőnk között az volt a különbség, hogy én tudtam is. Egy albérletben laktunk, jelenleg nem futotta másra, de huszonegy voltam, és önálló akartam lenni. Viszont hihetetlen, mi mindenre kell költenie az embernek, ha külön lakik. És a takarításról ne is beszéljünk. Tudtam, hogy eddig anya csinálta meg, de mégis olyan volt, mintha mindig magától varázsolódott volna tisztává a ház. Drew után is mindig én pakoltam, bár neki is volt elég gondja velem. Például mikor a fotózáshoz használt műjeget tette véletlen az italába, és majdnem megfulladt.
Drew a ruha részleghez invitált, és egy óráig próbálgatott.
Ez nagyon buzis – horkantottam, ahogy kilépett a próbafülkéből.
Te miről beszélsz?
Egy iszonyat feszes, szürke felsőben pózolt, és az izmait feszegette a tükörben. Vé nyakkivágása volt, amit én soha nem húztam volna magamra, inkább az egyszerű pólókra és kapucnis pulcsikra szavaztam.
Most mindenki ilyet hord.
Amandát akarta lenyűgözni, egy hete találkozgattak, és nem is különbözhettek volna jobban, Drew a sötét tónusaival teljesen ellentéte volt a szőke, fehér bőrű, alacsony lánynak.
Miután mindent felpakoltunk, a Jeepel az edzőterem felé vettük az irányt. Tíz perce utaztunk, mikor valami történhetett, mert kiabálás és dudálás hallatszott valahonnan az útról, és megálltam a kisebb dugó végén. Ide-oda kapkodtam a fejem, hátha megtalálom a baj forrását. Drew káromkodott, mert időben oda akart érni a terembe, utána Amandával mentek valahová. Két perc elteltével már felsorolta az összes szitokszót, amit ismert. Talán baleset történt? Nyújtogattam a nyakam, az ujjaimmal türelmetlenül doboltam a kormányon.
És akkor megláttam suhanni egy fehér foltot az autók között. Mint a mágnes, vonzotta a teintetem, lehúztam, és kihajoltam az ablakon. A kócos fejet is megpillantottam.
Akkor már vagy három hete nem láttam.
Önkéntelenül a kezemre vándorolt a tekintetem, ahol megkapart. Örökre megjelölt a hálóinges lány. És már megint kiszökött! Mégis hogy vigyáznak ott a betegekre?
Vajon eltévedt? Ha az intézetbe akar menni, akkor biztosan. Szinte nem is gondolkodtam, kiugrottam a kocsiból, nem törődve Drew-val, aki azt kérdezgette, mégis hová megyek.
Furcsán idegesen vártam, hogy rábukkanjak, futni kezdtem, hogy behozzam a pár méternyi előnyét. Rohantam, a lány az út közepén úgy sétált, mintha csak egy tavaszi mezőn járna, és úgy kerülgette a kocsikat, mintha azok virágok volnának! Senki nem segített neki, se a sofőrök, se a gyalogosok, pedig lerítt róla, hogy valami nem oké nála. Az emberek türelmetlenül dudáltak, ordibáltak neki, ő mint aki észre sem veszi, mekkora galibát okoz, ott téblábolt, tekingélt össze-vissza, próbálta kitalálni, hogy merre lehet. Ez is megért volna egy képet.
Mikor én is a kocsik közé szaladtam, ledudáltak.
Hé, szia... – próbáltam kapcsolatba lépni a hálóinges lánnyal, már csak egy pick-up választott el minket.
Idióta! Húzz már az útról! – ordított egy motoros.
A lány, mint aki el van varázsolva, csak szédelgett tovább. Legszívesebben lerángattam volna, mikor végre beértem. A kezét tördelte, mezítláb tipegett. Tulajdonképpen aranyos volt, de bosszantó. És szép. Szebb, mint a múltkor, és majdnem el is felejtettem, mit is akartam mondani. Hogy is mesélhettem be magamnak, hogy véletlen lett olyan jó az a kép? Fenébe!
Tudom, hová akarsz menni, de az nem erre van. Csak... gyere le az útról kérlek! – szóltam.
Fújtam egyet, az egész olyan szürreális volt. Megállt, és a füves rész felé nézett, ahová mutattam. Hálát adtam az égnek, mikor hirtelen irányt váltott. Észrevettem, hogy a lába fekete a ráragadt kosztól, és vöröses nyomokat hagy maga után az aszfalton. Lekaptam a fekete converse cipőmet.
Vedd ezt fel – nyújtottam, amikor a park széléhez értünk, és a forgalom végre újra elindult.
Mintha a falnak beszélnék. Kezdtem ideges lenni.
Kérlek, vérzel. Miért nem tudsz cipőt húzni? – Ott botorkáltam mellette egy szál zokniban, kinyújtott kezemben a cipőm lifegett. A járókelők az utca túloldaláról mind minket figyeltek. Újra felé nyújtottam, mire ijedtében ugrott egyet.
Nem bántalak, csak vedd el!
Nem reagált.
Akkor szólók az intézeteseknek. Na, ez kell?
Erre olyan pillantást kaptam válaszul, hogy már majdnem megijedtem. Azt hiszem, gondolatban feldarabolt.
Te... – suttogta, a hangjában fenyegetés bujkált. Szóval emlékszik rám!
Én nem akartam rosszat. Figyelj, ha ott maradsz... – kezdtem volna magyarázkodni, de feleslegesnek tartottam. – Gyere velem, vissza kell mennünk az intézetbe. Nem szólok nekik, de nem engedhetlek el.
Csak robotolt tovább, így elé szaladtam, megálltam, és óvatosan leraktam a cipőmet a fűre. Ő is megtorpant. Egy pillanat telt el, összehúzott szemmel vizslatott, majd lenyúlt, és mégis felvette a lábbelit. Épp kezdtem örülni, hogy na, erről beszélek, mikor ütésre emelte az egyiket.
Előbb bízok meg egy véres zsebkendőben, mint benned – közölte talán a lehető leggyűlöltebb hangján, de így is csak az jutott eszembe, hogy milyen aranyos. A szeme szikrákat szórt, muszáj volt elmosolyodnom. Legalább hozzám szólt, és a múltkor sokkal kiszámíthatatlanabbul viselkedett.
Hát kösz szépen!
Furán nézett. Most nem volt olyan sápadt, enyhén barna bőre puhának tűnt. Leengedte a cipőt, majd valamiért úgy döntött, hogy mégis felveszi. Talán tényleg fájt a lába. Akkora volt rá a negyvenhármas cipőm, mint egy csónak. Attól féltem, hogy orra bukik, átfutott a fejemen, hogy bekötöm neki, de nem biztos, hogy elé mertem volna térdelni, mert attól tartottam, lerúgja a fejem. Viszont én akartam visszavinni, nem akartam, hogy megint azok a gorillák jöjjenek érte.
Előremasírozott, amilyen gyorsan csak tudott, de a nagy cipő eléggé akadályozta ebben. Egy ponton szaladni kezdett a formás lábain. Összeszedtem magam. Újra elé álltam, és megint megtorpant.
Figyelj. Ha nem jössz szépen velem, érted jönnek!
A szeme könnyel telt meg, de valamivel el kellett érnem, hogy mellettem maradjon.
– Visszamegyek majd veled a régi intézetbe, csak hadd vigyelek most vissza! Kikérlek. És nem kell kiszöknöd, nem lesz belőle probléma. A mai után gondolom többé úgysem tudnál kiszökni.
Erre felfigyelt, és szomorúan lehorgasztotta a fejét, de engedelmeskedett. Kicsit sem volt fura a pizsamás csaj, meg a mezítlábas fiú. Reméltem, nem találkozok ismerőssel. Csend telepedett kettőnk közé. Ő hátul ment újabban, ha egy kicsit is lemaradtam, ő tüntetőn megállt. Pedig nekem kellene tartanom tőle. A park fái takarásában elbizonytalanodott, félénk pillantásokat vetett felém, kedvem lett volna megviccelni, de nem olyannak tűnt, aki kedveli a poénokat. Bevártam, és próbáltam rendes srác módjára ránézni, de valamiért kerülte a tekintetem. Fájt a szívem, hogy nem fotózhatom ezt a gyönyörűséges méregzsákot!
Hát, azért valld be, jobb társaság vagyok, mint egy zsepi – vetettem oda.
Háromnegyed óra kemény séta után megérkeztünk a 73. utcai új intézet elé.
Már látták, hogy jövünk, a lány megállt egy pillanatra, de azután határozottan megindult befelé, talán tudta, hogy nincs más választása.
Én a kapuból néztem a műsort. Vajon mi lehet a neve? Már majdnem odakiáltottam nekik, nehogy bántsák, de látták, hogy magától is megy a lány, és békén hagyták. Mikor az egyikük mégis megszólította, hozzávágta a pasashoz az egyik cipőm. Ez a nő! Elnevettem magam, ahogy a férfi kollégái is kiröhögték. Az udvar tele volt emberekkel, vagyis betegekkel, akik többen engem stíröltek. A fűbe ledobott cipőimért beszaladtam, mikor a lány eltűnt az ajtó mögött, és felhívtam Drew-t, hogy jöjjön értem.
Eljött az este, a party ideje. Kezdtem homályosan látni, tompán érzékelni magam körül a dolgokat, ennek ellenére legurítottam a sokadik pohár italom is. Szar volt minden, nem volt modellem se – illetve lett volna, ha nem egy kibaszott intézetben élne –, hát ittam. Egy házibuliban kezdtünk, majd pár haverral betértünk egy szórakozóhelyre. Néztem a villogó fényeket, a rengeteg mozgó testet, amik elmosódtak a szemem előtt, ha sokáig néztem. Éreztem, hogy a telefonom rezegni kezd a zsebemben. Kihalásztam a szűk helyről, majd miután kitisztult a látásom, elborzadtam a képernyőn lévő névtől.
Anya.
Anya... Szia – vettem fel kelletlenül. Bal fülembe dugtam egy ujjam, hogy jobban halljam őt, próbáltam normálisan, nem alkoholtól mámoros hangon megszólalni.
Na mi az? Már meg sem látogatod az anyádat? Már két hete nem voltál itthon! És mi ez a szörnyű ricsaj? Már megint buliban vagy? Ne igyál sokat!
Nem mondtam neki, hogy már késő.
Majd megyek, már tervben volt – Vágtam egy fintort, mert nem voltam képes makogás nélkül kimondani ezt a pár szót sem. Anya ki nem állhatta, ha sokat ittam. De nem érdekelt. Már egy éve elköltöztem, felnőtt férfi voltam, azt csináltam, amit akartam. Abban a pillanatban egy test ütközött belém, és két kéz markolt a pult szélébe, ahol ültem.
Viszont sikertelenül. Magával sodorta az összes ott álló poharat és üveget. Amiben ital volt, kiömlött, és egy nagy csörrenés kíséretében mind összetört. A férfiak, nők, akiknek a ruhájuk kapott a trutymóból, ordítozni kezdtek a szerencsétlen emberrel, aki összeesett.
Alexander! Mi volt ez? Miféle huligánokkal vagy? – visította anyám.
De már nem foglalkoztam vele, mert felismertem a földön fetrengő, halál részeg embert.
Drew.
Most le kell tennem, majd megyek. Szia.
Még hallottam, ahogy azt kiabálja, ne merészeljem letenni, vagy megbánom.
Drew-t utoljára egy fekete hajú nővel láttam, akkor egy órája. Azóta matt részegre itta magát. Szinte én józannak éreztem magam, ha ránéztem. Leguggoltam hozzá, a gallérjánál fogva kissé megemeltem, és pofozgatni kezdtem.
Térj magadhoz, te állat! Ki fognak dobni a biztonságiak!
Nagy nehezen felhúztam a földről, és leültettem az előbbi helyemre. Rendeltem neki egy pohár vizet, azonban én sem éreztem jól magam. Miután Drew-t rábíztam Adamre, egy másik jó barátomra, elindultam kifelé. Friss levegőre volt szükségem. Kibotorkáltam az ajtón, és megkönnyebbülten szívtam magamba az oxigént. Az idő éjjel egy óra körül járhatott, pár nevetgélő fiatal lány haladt el mellettem. Rájuk se hederítettem mindaddig, míg az egyik egyenesen felém nem tartott.
Ez te vagy, Alex? – kérdezte egy alacsony lány.
Én lennék – motyogtam, de nem ismertem fel a sötétben, hogy ki az, és talán a sok italnak is köze volt hozzá.
Hát nem ismersz meg? – Durcásnak tűnt a hangja alapján.
Odahúzott egy kinti lámpa alá, hogy jobban lássam. Nem hittem a szememnek.
Te... Tényleg te vagy az, Holly? Mikor jöttél vissza?
Ajjajj, látom sokat ittál. Majd mindent elmesélek. De szerintem menjünk be, és üljünk le valahová.
Időközben Drew egy másik csajt is felszedett, addig ő pátyolgatta ott az asztalnál. Valami szőke nő volt, de nem Amanda. Hollyval találtuk egy „csendes” sarkot, legalábbis ott nem volt olyan fülsüketítő a zene.
Jézus, milyen a ruhád? – szörnyülködött, és elkezdte egy zsebkendővel felitatni a trutyit, amit Drew öntött rám. Ám nem ment vele semmire, már jól magába szívta az ingem.
Na, nézz ide! – parancsolt rám, miután kihalászott valamit a táskájából. Egy nedves kendővel kezdte el törölgetni az arcom, mint valami kisfiúnak.
Holly! Ne már! – szóltam rá, és próbáltam elütögetni a kezét.
Ne nyavalyogj. Meglátod, ettől jobban leszel.
Beletörődtem a dologba, és egyfolytában őt figyeltem, ahogy az arcom simogatta a kendővel. Egy kis idő múlva tényleg kitisztult a fejem. Ő szinte semmit sem változott négy év alatt. Ugyanolyan vállig érő, barna haja, parázsló tekintete, és ugyanolyan hatalmas mellei voltak.
Holly Carter. Ő volt az első barátnőm. Legalábbis valami olyasmi. Nem merném kijelenteni, hogy a szerelem fűzött minket egymáshoz, inkább a kíváncsiság, csak tizenöt évesek voltunk. Majd egy pár hónap után szétmentünk, azonban össze-össze jártunk még alkalmanként, hogy jól érezzük magunkat. Tizenhét éves korunkban költöztek el, mert az apja máshol kapott állást. Telefonon, interneten keresztül ugyan tartottuk a kapcsolatot, de az idő múlásával egyre kevesebbet kerestük egymást. Viszont élőben egész más volt a helyzet.
Rajta kívül még egy komolyabb kapcsolatom volt, aminek tavaly lett vége, Dinah is messze költözött tőlem. Kezdtem úgy érezni, engem mindenki elhagy, de ahogy telt az idő, rájöttem, hogy nem is hiányzik. Pedig azt hittem, szeretem. De honnan tudja azt biztosan az ember?
Holly abbahagyta az arcom törölgetését, én engem bámult. Nem tudtam, ő hogy van velem, de én még mindig jó nőnek tartottam. Majd elmesélt mindent. Azt, hogy a szülei rettenetesen összevesztek, miután az anyja rájött, hogy az apja folyamatosan csalja. Azt, hogy a szülei elváltak. Azt, hogy az anyjával végleg visszaköltöztek a városba, ahol én is felnőttem.
És azt, hogy nagyon hiányoztam neki.
Nem tudtam, higgyek e neki – Holly mindig is könnyűvérű nőcske volt, ki tudja hányan jártak benne, mióta elköltözött, de nem érdekelt. Attól még bírtam, vele mindig egész jól éreztem magam. És az igazat megvallva jól jött, hogy egy kicsit kikapcsolhattam az agyam, és nem a hülye pályázaton járt az eszem.
Nem húztuk az időt, hamar elvegyültünk a tömegben, ám nem azért, hogy táncoljunk. A derekánál fogva magamhoz húztam, ő átkarolta a nyakam, majd csókban forrt össze a szánk. A kezem mindenhová elért, bekúszott a miniszoknyája szegélye alá. Pár perc múlva már szenvedélyesen faltuk egymást, még erősebben magamhoz húztam, ő pedig készségesen simult oda, ahová kell. Meg is lett az eredménye. Elszakítottam magam tőle, de nem kellett mondanom semmit, szavak nélkül is megértettük egymást. Felmosolygott rám – alig ért a mellkasom közepéig –, majd megfogta a kezem, és elkezdett kifelé húzni a teremből.
A rózsaszín ködön át valahogy mégis eszembe jutott Drew.
Várj egy percet – mondtam Hollynak, és megkerestem a haverom. Már egész jó állapotban volt ő is. Egy csapat csirkével beszélgetett, áldásomat adtam rájuk, gondoltam, jó kezekben lesz, aztán visszasiettem a lányhoz. Az autóból kiszállva már egymásba voltunk gabalyodva, majd aprót sikkantott, amikor felemeltem az ölembe, és úgy cipeltem el a szobámig. Miután bezuhantunk az ágyba pár perc múltán már egyikünkön sem volt ruha. Elmondtuk a másiknak, hogy mennyire hiányzott, majd elmerültünk egymásban, pontosan úgy, ahogyan régen.
Kora reggel a telefonom rezgésére ébredtem. Túlságosan reggel. Kómásan ültem fel az ágyban, a fejem majd széthasadt, megmarkoltam a készüléket, majd vigyázva, hogy ne keltsem fel Holly-t, kibotorkáltam a szobából.
Doki, állt a kijelzőn. Megdörgöltem az arcom, hogy észhez térjek.
Igen? – szóltam bele rekedten.
Van itt egy kis gond.
Fogalmam sem volt, mi lehet az a gond, ami összefűz minket. Nem tartottuk nagyon a kapcsolatot. De ahogy egyre jobban felébredtem, kezdett világossá válni a dolog.
A lányról van szó – folytatta. – Akit a múltkor találtál meg az intézetben. Be kellene jönnöd hozzá, Alex. Meg van őrülve! Egyfolytában egy bizonyos fiúról beszél, biztos vagyok benne, hogy rólad van szó.
Engem keres?
Nem tudnál még ma bejönni hozzá? – folytatta.
Pfúú, ma? De. Elmehetek. De fogalmam sincs, hogy miben segíthetnék.
Ha bejössz, majd mindent elmondok. És ne haragudj, hogy ilyen korán hívtalak, de tennem kellett valamit. Most is a szobája ajtaján dörömböl, talán megoldhatjuk nyugtatók nélkül.
Rendben. Akkor összeszedem magam, és bemegyek, bár elég érdekesen érzem magam.
Ház ez nem hiányzott most nekem!
Legurítottam vagy fél liter vizet egyszerre, útközben a szobámhoz belebotlottam Drew-ba.
Hé, hangokat hallottam az este.
Csapj bele, öreg, Amanda az! – tartotta fel a kezét.
Hány tyúkot szedett fel ez az este? A fejem ráztam. Ám abban a pillanatban nyílt az ajtóm, Holly egy szál törölközőben sietett ki a szobából. Odavetett nekünk egy jó reggeltet, közben végigsimított a hátamon. Drew csak bámulta a lányt. Fogalmam sem volt, hogy mi van kettőnk között, de ami az éjjel történt az igencsak tetszett.
De látom te sem voltál egyedül. Ideje volt... – szúrt oda, ám igazságtalanul.
Jézusom, azért mert én nem szedek össze egy este tíz nőt? – kérdeztem hitetlenül. Nem arról volt szó, hogy nem bonyolódtam egyéjszakás kalandokba, de mindig megválogattam, hogy kit ráncigálok az ágyamba.
Hát igen, egy félisten vagyok. Vagy egy egész? – tűnődött. Otthagytam, mert nem bírtam a dumáját.
A zuhany alatt újra a hálóinges lányon járt az eszem. Talán vinnem kéne a gépet – gondoltam. Ám ezt az ötletet gyorsan el is vetettem, nem érnék vele semmit. Miután Holly elment, lenyomtam pár falatot a torkomon, majd útnak indultam az intézetbe.
Rosszul voltam már a gondolatától is, hogy mi lehet egy ilyen helyen.

10 megjegyzés:

  1. Egyszerűen imádom. Valami eszméletlen jól írsz! Úristen, még csak a második fejezet,de én már imádom az egészet. Nagyon, nagyon ahh eszméletlen:D
    Siess a kövivel!:)<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! Nagyon nagyon örülök és köszi, hogy leírtad a véleményed! :33 :*

      Törlés
  2. Várom a következő részt , nagyon jó a történet,egyedien irsz ügyes vagy ,siess a kövivel :*

    VálaszTörlés
  3. Kedves Jacey!

    Ez a fejezet is nagyon tetszett. Nagyon érdekelne, hogy mi lesz most a Holly nevezetű lánnyal, és, hogy Bohóc miért haragudott meg Lorena neve hallatán. Nagyon tetszik, hogy mindent szép, részletesen leirsz,és, hogy az egész fogalmazasod olyan letisztult.
    Nagyon várom már a következő részt! :)

    Ölel,
    Dorothy L.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Dorothy!
      Nagyon örülök, hogy írtál, és hogy ez a rész is tetszett!:)
      Idővel minden kiderül, ők fontos szereplői a történetnek. :)

      Jacey

      Törlés
  4. Válaszok
    1. Örülök neki, remélem a továbbiakban is tetszik majd! :3 <3

      Törlés
  5. ezen dolgozol évekig? egy mondaton?

    VálaszTörlés