KIFELÉ JÖTTEM A SZUPERMARKETBŐL, ahol Holly dolgozott, már épp azon
gondolkodtam, hogy miért nem láttam odabent, mikor megpillantottam
cigizni az erre kijelölt helyen az épület mellett.
2015. december 22., kedd
2015. december 16., szerda
2015. december 5., szombat
2015. november 22., vasárnap
2015. november 6., péntek
2015. október 31., szombat
2015. október 6., kedd
2015. szeptember 27., vasárnap
2015. szeptember 20., vasárnap
2015. szeptember 11., péntek
2015. szeptember 5., szombat
Ötödik fejezet
A DOKI ELŐSZÖR NEM DÍJAZTA AZ ÖTLETET, hogy nálam lakjon, mondván,
bármikor bekattanhat.
2015. szeptember 1., kedd
2015. augusztus 28., péntek
Harmadik fejezet
A
hideg rázott, ahogy odaérve leparkoltam az épület előtt. Egy
elhagyatott intézetbe simán bemegyek, de a fura emberekkel teli
hely már más tészta volt. A hatalmas fehér monstrumot magas
kerítés vette körbe, eredetileg börtönnek készült. A több
átépítés miatt már nem hasonlított börtönre, faragott
tartóoszlopokkal enyhítettek szigorú kinézetén, az ablakok
párkányain virágok díszlettek, még a szép házak magazinba is
elment volna. Azonban mégsem akaródzott bemenni.
A
portás közölte, hogy Harrison most éppen nem ér rá, de várjam
meg őt a rendelője előtt. Elterveztem, hogy nem beszélek neki a
fotózásról, mert úgyis füst az egész.
Belöktem
az üvegajtót, és rögtön hányingerem támadt a tipikus kórház
szagtól, és volt a helynek még egyfajta fura bűze, amit nem
tudtam beazonosítani. Talán ilyen szaga van az őrületnek. Ez nem
tett jót az amúgy is háborgó gyomromnak.
Azt
vártam, hogy mindenfelé fehérbe öltözött emberek mászkálnak,
és halálhörgés meg siralom az egész, kényszerzubbonyos alakok
kuporognak a sarokban, de ahogy egyre beljebb haladtam, rájöttem,
hogy nem egészen ez a helyzet. Volt azért, aki maga elé meredve
ült, és ha ránéztem, egyből lerítt róla, hogy valami nem
százas nála, de rosszabbra számítottam. Elhaladtam a zárt
osztály előtt is, talán ott történtek a durva dolgok.
Volt,
aki állt, és árgus szemekkel figyelt, ahogy elhaladtam mellette. A
falakon absztrakt festmények lógtak bekeretezve, amit a betegek
készíthettek. Mi mást is csinálnának egy ilyen helyen?
A
lifthez indultam, Harrison rendelője a másodikon volt. Beszállt
mellém egy ápoló, egy harminc év körüli, kopasz férfival, aki
erősen visszamaradottnak tűnt a korához képest. Nyál csordogált
a szájából, folyt végig az állán, de sem ő, sem pedig a
kísérője nem vette a fáradtságot, hogy letörölje. Nyomasztó
volt a helyzet. A férfi egyfolytában engem vizslatott és furcsa
pofákat vágott.
Hálát
adtam az égnek, mikor végre leülhettem a rendelő előtt, és hogy
ne csak üljek ott, telefonozni kezdtem. A folyosón lévő ajtók
mögül kiabálás, fojtott sírás hangjai szűrődtek ki. Kinyílt
egy szemben lévő ajtó, egy vékony lány sietett ki rajta, és nem
csukta be maga után. Beláttam szobába. Egy idős nő feküdt az
ágyában leszíjazva. Pofátlanul megbámultam, és kezdtem
kényelmetlenül érezni magam.
– Pisilnem
kell – hajtogatta szüntelen. Nincs nővérhívójuk? Felálltam,
hogy kerítsek valakit, aki segíthetne neki, mert könyörögni
kezdett és sírva is fakadt, végül egy fiatal nővér masírozott
be és hozta ki a szobából, ám nem értek el a vécéig.
Elfordultam, nem akartam végignézni a dolgot. Átfutott a fejemen,
vajon milyen szörnyű lehet egy ilyen helyen élni. Vagy dolgozni.
Kis
idő elteltével nagyobb hangzavar ütötte meg a fülem, felkaptam a
fejem. Egy férfi ápoló és két nagydarab kigyúrt fickó egy
alacsony, vékony embert kísérve tartottak valahová. Ő
kényszerzubbonyt viselt. A fehér anyag alatt látszott, ahogy az
izmai pattanásig feszülnek. Mint egy időzített bomba. Mintha nem
bírná elviselni, hogy a mozgását lekorlátozták. De mégsem
értettem, egy ilyen vékony, cselekvésképtelen embert miért kell
ennyien kísérni. Aztán ahogy közelebb értek, belenézett a
szemembe.
Akaratlanul
is hátrahőköltem, pedig nem voltam az az ijedős fajta. A
tekintete az enyémbe fúródott, és olyan gyilkos dühöt sugárzott
felém, hogy muszáj volt nyelnem egyet. Szemei vérben úsztak,
ahogy vicsorgott
rám. A nyakán kidagadtak az erek, a kényszerzubbonya még jobban
ráfeszült, miközben felém, határozottan felém közeledett
virgács lábain. Az őrök szerencsére időben észbe kaptak, és
maguk mellett tartották az embert. Egyből nyugton maradt, viszont
még visszanézett rám, és halkan, halálosan, vészjóslóan
kacagni kezdett. Ördögi vigyor volt ez. Ha nem képzelődtem, még
a fogai is hegyesek voltak.
Hirtelen
az érzés, hogy le kell lépnem innen, még erősebb lett. Nem
mintha nem tudtam volna kiütni őt, de nem akartam balhét. Nyílt
az ajtó mellettem. Páran elhagyták a helyiséget, majd Harrison
dugta ki ősz hajszálakkal sűrűn borított fejét. Az ötvenes
évei elején járt már, de mindig úgy viselkedett, mint valami
csintalan kisfiú. Lélekben még mindig gyerek maradt, és soha nem
tudtam eldönteni, hogy egy halál laza figura, vagy egy felelőtlen,
túl engedékeny ember.
Mindig
úgy mosolygott tökéletes fogsorával, mintha minden a legnagyobb
rendben lenne, de valószínűleg ezért tudta kézben tartani ezt a
kócerájt. Ő is tetőtől talpig fehérben volt, úgy, ahogy az
összes dolgozó az intézetben, én a farmeremmel és pulcsimmal
túlságosan kilógtam a környezetből.
– Bocs,
hogy várnod kellett, gyere.
Egy
székre mutatott az asztalával szemben.
– Ebbe
a betegeid szoktak ülni?
Helyeslően
bólintott. – Helyezd magad kényelembe!
Egy
fintor kíséretében foglaltam helyet. Megszeppent képpel vártam a
fejleményeket, miért is jöttem pontosan.
– Most
pedig mondd el szépen, hogy mit ígértél a mi kis Lorenánknak! –
csapta össze a két tenyerét.
Lorena?
Szép név. Talán ki is mondtam halkan a szót.
A
szavai lassan eljutottak az agyamig.
– Nos?
– vonta fel a szemöldökét, amikor látta, hogy máshol járok.
– Tessék?
– kérdeztem magas hangon. Én? Mi az istent ígértem neki?
– A
tegnapi napról van szó – döntötte oldalra a fejét várakozón
a doki.
Próbáltam
visszapörgetni az eseményeket, már amennyire a lüktető, másnapos
fejem engedte. Megláttam az úton a lányt, stimmt. Leimádkoztam a
kocsik közül a füves részre, felvette a cipőm, és...
– Ne...
– nyögtem, ahogy eszembe jutott az az egy mondat. – Nem hittem,
hogy emlékezni fog rá, hiszen... – Kétségbeesetten néztem
Harrisonra.
– Nem-nem.
Nehogy azt mondd, hogy bolond, vagy valami ilyesmi, fiam. Lorena nem
hülye. Ahogy az itt lévő betegek többsége sem. Csak a saját
szabályaik szerint élnek. Az ő logikátlanságukban is van valami
logika. Tudod a kicsi lány hajlamos arra emlékezni, amire akar.
Talán
egy mosoly bujkált a szája szegletében, jól szórakozott rajtam.
– Szóval
én... – nyögtem az asztal sarkát piszkálva. – Azt hiszem,
megígértem neki, hogy elviszem majd vissza a régi intézetbe. És
akkor nem kell kiszöknie. El kellett érnem valahogy, hogy velem
jöjjön!
Bámult
egy darabig, mérlegelte a hallottakat.
– Hát
akkor tartsd meg a szavad, fiam!
Most
rajtam volt a hallgatás sora egy pillanatig.
– Mi?
Csak így kivihetem?
– Nem
a legsúlyosabb esetünk. Otthon is lakhatna, de a szüleit nem
érdekli, no meg nem is engedném vissza oda. Rokonai nincsenek,
persze,
hogy kapott az alkalmon, mert kétszer is kiszökött, és tudja, mi
jár érte. Csak
egy szabály van vele kapcsolatban: ne érj hozzá!
Morogtam
egyet, mert ezt előbb kellett volna említeni. Felmutattam a kezeim,
még halványan látszódtak rajta a sebek, amiket a lány körmei
ejtettek rajtam.
– Ha
mégis lenne valami, adok a biztonság kedvéért egy nyugtató
injekciót, de nem hiszem, hogy baj lenne. Loren nem hülye, ne
feledd, csak a saját szabályai szerint él!
– De...
– szóltam megrökönyödve, ahogy felfogtam a helyzetet. – Most
komolyan el kell vinnem oda!? Miért nem viszi el az itteniek közül
valaki?!
– Attól
tartok. Mert senkinek nincs ideje ilyesmire, a munkakörbe nem
tartozik bele, és... amikor fel is ajánlotta neki mégis valaki,
nem akart vele menni. Most alszik, mert beadtam neki egy nyugtatót,
de ha felkel, addig fog toporzékolni, amíg meg nem kapja, amit
akar. Elmondom, amit tudnod kell. Lorena skizofrén.
– Fordíts
le, ha kérhetem – mondtam fapofával. A filmekből tudtam
nagyjából, hogy mit jelent, de hát azoknak nem sok köze van a
valósághoz sokszor.
– A
paranoid fajtában szenved, kissé... bizalmatlan. Tévhitek, hang
hallucinációk, látomások. Kezelés híján sok ilyen beteg ember
ön- és közveszélyessé válhat.
– Szuper.
– Jó
hír viszont, hogy Lorena nem az a veszélyes fajta. Annyira –
kacsintott. – A gyógyszerek sokat segítenek, így szinte nincs
vele gond. Van pár szokása, és vannak szabályai, de ha betartod
őket, nincs probléma. A múltkori alkalommal elsumákolta, és nem
vette be a gyógyszerét, azért volt olyan, amilyen az intézetben.
De nem csinál ilyet többet! Vannak a betegségben hullámvölgyek,
most éppen itt tartunk, de majd elmúlik. Főleg, ha a kedvében
járunk.
– De...
Mi van, ha nem akar majd eljönni onnan? Vagy valami nem tetszik
neki?
– Utoljára
mondom:
Lorena nem hülye. El fogjuk neki magyarázni a feltételeket. Ezt
megteszed nekem, és utána semmi közötök nem lesz egymáshoz.
Csak ne ígérj meg neki semmit. Most ha felébredt, beszélni kéne
vele, elmondani, hogy mikor tudod elvinni. Egyébként akárkire nem
bíznám, nehogy azt hidd, de téged ismerlek. A nehezebb időszakra
való tekintettel – mert mindenkinek vannak, ehhez nem kell
betegnek lenni –, a gyógyszeradagját is növeltük, nem lesz
gond.
– Hát.
Ma nem vagyok valami jó passzban, eléggé másnapos vagyok. Talán
holnap.
– Rendben.
Nézzük meg, hogy felkelt e már. Még valami. Ha úgy érzed, hogy
nem szimpatizál veled, ne vedd sértések. Nem nagyon áll szóba
fiatal férfiakkal. Jobbára senkivel, kissé nehézkes neki a
kommunikáció. Talán jó hatással vagy rá – közölte boldogan.
– Én!?
– kerekedett ki a szemem.
Nekem
nagyon nem úgy tűnt.
– Tetszel
neki szerintem.
– Na
jó, ezt hagyjuk – legyintettem, mert előbb vájta ki volna a
szemem egy villával, minthogy ilyesmi megforduljon a fejében. Azt
sem tudja, hogy nézek ki. Rám nézett már egyáltalán?
Azt
tudtam, hogy Harrison felesége is valamilyen problémával küzd, de
a gyógyszerektől szinte tünetmentes. Valami bipoláris zavar.
Maria nagyon kedves, és egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki
beteg, ő is ott dolgozott az intézetben, és a hozzá hasonlóaknak
tartott terápiás kezeléseket. Harrisonnal ez volt az életük,
otthon szinte nem is tartózkodtak. Mesébe illő volt a történetük
is, ahogy hallottam, mikor még a doki fiatal volt, és az apja
vezette a régi intézetet, sokat segédkezett, mint diákmunkás, és
ott ismerte meg a nála hét évvel fiatalabb Mariát, de szerelem
volt első látásra. Mivel a lány még csak tizennégy volt
akkoriban, adódtak problémák a kapcsolatukat illetően, de együtt
sikeresen átvészeltek mindent. Maria is mindig mosolygós, és
mindenkivel szívélyes volt.
Elindultunk
kifelé.
– Légy
vele kedves, bármit mondjon is. Nagyon aranyos kislány egyébként
– tette hozzá teljes meggyőződéssel.
– Vettem
észre – motyogtam az orrom alatt.
Két
folyosót mentünk, ezalatt Harrison több beteggel lepacsizott, és
feltűnt, hogy főnöknek szólítják, sőt, az egyiknek
valamit bizalmasan a tenyerébe is csúsztatott, úgy láttam, egy
szál cigi lehetett. Volt, amelyik beteggel összeröhögtek, azon
gondolkodtam, a dokinál is rendben van e minden odafent. De jól
láthatóan sokan szerették, és a nővérkék titkon odavoltak
érte. Harrison úgy nézett ki, mint aki bátran szerepelhetett
volna egy orvosi magazin címlapján, a sármos pszichiáter
szalagcímmel. Bár én inkább az őrült jelzőt használtam volna.
Végül
megálltunk egy ajtó előtt. Azon nem volt rács, mint a többin, és
a részleg is szokatlanul nyugalmas volt. Harrison benézett egy
kerek kukucskálón.
– Itt
az idő. Egyedül
menni fog?
– Nem
– vágtam rá.
– Nem
harap... Vagy ha jobban belegondolok, azt is szokott.
Kinyitotta
az ajtót, és leült egy a lány ágya mellett álló székre.
– Szia,
látogatód
érkezett!
Amint
besétáltam, a lány gyorsan felült az ágyában, zavartan beletúrt
a hajába, és a takaróját a nyakáig húzta. Nem nézett többet
rám aztán, a kis szoba másik sarkára meredt. Talán, de nem
értettem pontosan, egy halk „jajj” hagyta el az ajakit. A
helyiségben egy ágy, asztal, egy szék és egy szekrény volt
mindössze a berendezés. Semmi személyes holmi, csak a
legfontosabbak. Illetve a leszembeötlőbb egy festmény volt a falon
az ágy felett. Nem tudtam eldönteni, mit ábrázol, pici volt, de
ahogy közelebb mentem, egy álomfogó képe rajzolódott ki belőle.
– Tessék.
Őt kérted – mutatott rám a doki, mint valami szenzációra.
Lorena
a paplanja szélét gyűrögette, én zsebre vágtam a kezem.
– Szia.
Tudom, megígértem, hogy elviszlek vissza a régi intézetbe. Csak
azért jöttem, hogy elmondjam, holnap ráérek. De... csak egy pár
óráról lehetne szó. Azután természetesen vissza kellene jönni
ide.
Nem
figyelt rám. Az arcát dörgölte, látszott rajta, hogy nemrég
kelt fel, puffadt szemeivel laposakat pislogott, és mérges volt.
Biztos olyan, aki harapós reggelenként. Nem tudtam eldönteni,
aranyos e vagy vicces, ahogy ez a lány dühösnek próbál tűnni
álmos fejjel. Talán mindkettő volt egyszerre.
– Mit
szólsz hozzá? – próbálkoztam.
– Felfogtam.
Tudod,
hogy el akarok menni. Jössz, amikor jössz – válaszolta olyan
ellenséges hangnemben, hogy összeráncoltam a homlokom.
– Értem.
Szóval
én vagyok a hülye.
– Menjünk.
Értette, amit mondtál, és vár téged holnap. Hánykor is?– állt
fel Harrison.
– Ő.
Négykor, ha jó – fordultam a lány felé. –
Hát...
akkor holnap – szóltam utoljára, miközben kiléptem a folyosóra.
A doki becsukta az ajtót.
– Na?
– érdeklődtem.
– Minden
rendben, ilyesmi viselkedést vártam. Talán sokszor lesz veled
kissé... hogy mondjam. Nyers. Egyébként már sokkal nyugodtabb
volt, láthattad. Általában az ébredés utáni órákban kezdett
hozzá a könyörgéshez, mikor már a nyugtató kezdett kiürülni a
szervezetéből.
Abban
a pillanatban valami hatalmas nyomással nekem ütközött, és az
erejétől azonnal földre kerültem. A fejem nagyot koppant a
folyosó kövén. Kiabálás hangjai harsantak körülöttem, és
szúró, égető fájdalom nyilallt a bal felkaromba.
Felordítottam,
és szembenéztem a rajtam fekvő támadómmal.
Az
előbbi kényszerzubbonyos pasas volt az.
Mindez
néhány másodperc alatt játszódott le, az őrök azonnal letépték
rólam.
Szédelegve
ültem fel a padlón, távolabb a fickót alig bírták lefogni.
– Te...
– ordította. Talán a sátánnak képzeltem ilyen hangot.
Vergődött, mint akit az ördög szállt meg, vicsorgott, horgas
orrát felhúzta. Újra szemügyre vettem a fogait. Nem képzelődtem
az előbb. Tényleg hegyesek voltak. És ezekkel a fogakkal harapott
belém!
Azt
kérdezgette érdes hangján, hogy mit keresek itt! Az már egyszer
biztos, hogy őrült, hiszen soha nem találkoztunk. Egy kis
dulakodás után beledöftek egy tűt, majd szorosan odaszíjazták
egy kerekeságyhoz. De még azután is folyamatosan ordítozott. A
folyosón senkit sem lepett meg az, amit látott. Kivéve engem.
– Bassza
meg... – motyogtam.
Harrison
nem nézett rám, csak annyit mondott, ahogy a távolodókat nézte:
– Volt
szerencséd megismerkedni Clown-al.
– Mi
van, Joker rajongó?
– Határozottan
– nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen.
Clown?
Nevetségesnek tartottam ezt a nevet. Elcsépelt.
– Na,
gyere be a rendelőbe. Máshol nem fáj? A fejed?
Az
eséstől sajogtak a csontjaim, egy kissé a fejem is, de úgy
véltem, nagy gond nincs. Szerencsére időben léptek a
biztonságiak, és nem harapott ki a karomból egy darabot. És
az is jól jött, hogy volt rajtam pulcsi. Harrison ellátta a sebet,
a pasas hegyes fogai elég mélyre hatoltak a bőrömben.
– Hát
ez nagyon ronda. Itt lesz egész életemben?
– Á,
csak halványan – legyintetett, mintha épp nem most csonkított
volna meg egy vadállat. Utáltam azt a végtelen nyugalmát.
– Mi
az isten baja van ennek!? Nem kéne rá egy szájkosár?
– Ó,
neki mi nem a baja.
– Miért
nem valami gumiszobában tartjátok?
Csak
nevetett.
– És
miért csak rajta láttam zubbonyt?
– Már
nem használunk ilyesmit. Ő kifejezetten ezt kérte, tudod, elég
régimódi.
Hümmögött
egyet, mintha elgondolkozna valamin.
– Bizonyára
azért kapta fel a vizet, mert a kislány szobájából jöttünk ki.
De
mindig van valami, ami nem tetszik neki.
– Hogy
mi?
– Hosszú
történet, de most nincs már több időm. Pár perc múlva új
betegem érkezik.
Érdekelt
a dolog, de nem akartam feltartani.
– Rendben,
akkor holnap. Ne fáradj, kitalálok – intettem neki.
Miközben
a folyosón mentem többször is megnéztem, ki mellett haladok el.
Van e valaki a hátam mögött. Beszari alaknak éreztem magam, a
karom pedig égett, mint az állat.
Majd
elhaladtam Lorena szobája előtt. Vagy direkt arra mentem.
Lelassítottam, és egy kis hezitálás után visszaléptem az ajtó
elé. Háromszáz-tizenhetes szoba – ezt jól megjegyeztem
magamnak, és benéztem az apró kukucskálón.
Az
ágynemű eltűnt, egy barna pokrócot húzott a derekáig. A
szokásos fehér hálóingjét viselte, mint mindig, azzal a
különbséggel, hogy most nem volt csupa kosz. Egy kissé lecsúszott
a válláról, és többet engedett látni, mint amennyit
valószínűleg bárkinek is megmutatna. Végignéztem rajta,
vonzotta a tekintetem. De mégsem ez fogott meg igazán. Hanem újból
az arca.
Megint
egy pontra meredt, viszont most békésen mosolygott, mint aki egy
szép emléken mereng éppen. Eszembe jutott, hogy talán miattam
ilyen. Aztán az is, hogy miattam őrjöngött napokig. Bűntudat
mardosott.
Ott
álltam és bámultam. Szörnyen éreztem magam, mint valami kukkoló.
Majd erőt vettem magamon, és sietős léptekkel távoztam az
intézetből.
2015. augusztus 15., szombat
Második fejezet
Az
egész egy fergeteges házibuliban kezdődött, amikor is Drew
barátom annyira kiütötte magát, hogy szerencsésen lehányta a
dohányzóasztalt. Minthogy mindig én húztam ki a bajból, el
akartam tüntetni, jobb híján egy csajos magazin akadt a kezembe,
és azzal kezdtem el törölgetni a gyomra tartalmát. Akkor akadt
meg a szemem egy cikken. A pályázati felhíváson, amit az egyik
fotókkal foglalkozó weboldal hirdetett meg.
Nagyszerű
lehetőség, ha az ember hírnévre vágyik, egy kis pénzre, nem
beszélve az ingyen fotóstanfolyamról, amit nyerni lehetett vele.
Már
kisgyerekként is ez volt az álmom, aztán ahogy a suli elkezdődött,
valahogy elült az egész, de most, két éve újból felszínre tört
bennem az érzés, hogy igen, nekem ezt kell csinálnom. Nem a
legjobb, legdrágább gép volt a birtokomban, de sokat gyakoroltam,
és szentül hittem, hogy a tudás a fontos, nem az, mennyi pénze
van a legújabb cuccokra az embernek.
Persze
fotóztam már több nőt, és mi tagadás, szépek voltak – sokan
a ruhájukat is hajlandóak ledobni –, de nem volt meg bennük a
plusz, amit kerestem. Többször eszembe jutott az intézetes lány,
de idővel megegyeztem magammal, hogy csak véletlenül sikerült
olyan jól az a kép, és sürgősen ki kellett vernem a hülyeséget
a fejemből. Sehogy sem működne. Halott ötlet!
Pedig
mi volt az a találkozás, ha nem egy isteni jel!?
Szóval
még mindig kerestem a modellem. A próbafotózások alkalmával,
amiket csináltam, Drew-nak az összes lány tetszett, és egyet
szerencsésen el is csábított. Amanda állítólag nem fúj rám,
amiért nem hívtam vissza, hogy övé a meló.
Rengeteget
tanultam, bújtam a szakkönyveket, oldalakat, oktató előadásokra
jártam szabadidőmben, sokszor felkeltem hajnalban munka előtt,
vagy még este nekiindultam – a kék órában a legszebbek a fények
–, és fotóztam. És a tanulásom még mindig tartott.
A
spórolt pénzemből kellékeket vettem, anyával soha nem volt
pénzünk ezekre, mert egyedül nevelt, miután az apám meghalt
kiskoromban, de most az utóbbi években összeszedtem magam, ahogy
munkába álltam. Most is épp vásárolni indultunk.
Drew
olyan volt, mint egy nő, ha vele mentem vásárolni vagy a fél
napot az üzletben töltöttük. Vettünk mindenfélét, húst,
gyümölcsöt, egy rakat chipset, és persze rengeteg piát az esti
bulihoz. Drew és én már tojás korunk óta boldogítottuk egymást.
Olyan volt nekem, mint egy testvér – amit mindig is akartam, de
egyke voltam. Miután az apám meghalt, anyának voltak ugyan futó
kapcsolatai, de nem akartam, hogy azoktól a fickóktól legyen
testvérem. Ott volt nekem Drew.
Együtt
jártuk meg az ovit, együtt vészeltük át a középsulit, a
hajmeresztő bulikat, és a hétvégét se terveztük másképp.
Felpakolt még rengeteg fagyasztott pizzát – egyikünk se
szeretett főzni. Viszont kettőnk között az volt a különbség,
hogy én tudtam is. Egy albérletben laktunk, jelenleg nem futotta
másra, de huszonegy voltam, és önálló akartam lenni. Viszont
hihetetlen, mi mindenre kell költenie az embernek, ha külön lakik.
És a takarításról ne is beszéljünk. Tudtam, hogy eddig anya
csinálta meg, de mégis olyan volt, mintha mindig magától
varázsolódott volna tisztává a ház. Drew után is mindig én
pakoltam, bár neki is volt elég gondja velem. Például mikor a
fotózáshoz használt műjeget tette véletlen az italába, és
majdnem megfulladt.
Drew
a ruha részleghez invitált, és egy óráig próbálgatott.
– Ez
nagyon buzis – horkantottam, ahogy kilépett a próbafülkéből.
– Te
miről beszélsz?
Egy
iszonyat feszes, szürke felsőben pózolt, és az izmait feszegette
a tükörben. Vé nyakkivágása volt, amit én soha nem húztam
volna magamra, inkább az egyszerű pólókra és kapucnis pulcsikra
szavaztam.
– Most
mindenki ilyet hord.
Amandát
akarta lenyűgözni, egy hete találkozgattak, és nem is
különbözhettek volna jobban, Drew a sötét tónusaival teljesen
ellentéte volt a szőke, fehér bőrű, alacsony lánynak.
Miután
mindent felpakoltunk, a Jeepel az edzőterem felé vettük az irányt.
Tíz perce utaztunk, mikor valami történhetett, mert kiabálás és
dudálás hallatszott valahonnan az útról, és megálltam a kisebb
dugó végén. Ide-oda kapkodtam a fejem, hátha megtalálom a baj
forrását. Drew káromkodott, mert időben oda akart érni a
terembe, utána Amandával mentek valahová. Két perc elteltével
már felsorolta az összes szitokszót, amit ismert. Talán baleset
történt? Nyújtogattam a nyakam, az ujjaimmal türelmetlenül
doboltam a kormányon.
És
akkor megláttam suhanni egy fehér foltot az autók között.
Mint a mágnes, vonzotta a teintetem, lehúztam, és kihajoltam az
ablakon. A kócos fejet is megpillantottam.
Akkor
már vagy három hete nem láttam.
Önkéntelenül
a kezemre vándorolt a tekintetem, ahol megkapart. Örökre megjelölt
a hálóinges lány. És már megint kiszökött! Mégis hogy
vigyáznak ott a betegekre?
Vajon
eltévedt? Ha az intézetbe akar menni, akkor biztosan. Szinte nem is
gondolkodtam, kiugrottam a kocsiból, nem törődve Drew-val, aki azt
kérdezgette, mégis hová megyek.
Furcsán
idegesen vártam, hogy rábukkanjak, futni kezdtem, hogy behozzam a
pár méternyi előnyét. Rohantam, a lány az út közepén úgy
sétált, mintha csak egy tavaszi mezőn járna, és úgy kerülgette
a kocsikat, mintha azok virágok volnának! Senki nem segített neki,
se a sofőrök, se a gyalogosok, pedig lerítt róla, hogy valami nem
oké nála. Az emberek türelmetlenül dudáltak, ordibáltak neki, ő
mint aki észre sem veszi, mekkora galibát okoz, ott téblábolt,
tekingélt össze-vissza, próbálta kitalálni, hogy merre lehet. Ez
is megért volna egy képet.
Mikor
én is a kocsik közé szaladtam, ledudáltak.
– Hé,
szia... – próbáltam kapcsolatba lépni a hálóinges lánnyal,
már csak egy pick-up választott el minket.
– Idióta!
Húzz már az útról! – ordított egy motoros.
A
lány, mint aki el van varázsolva, csak szédelgett tovább.
Legszívesebben lerángattam volna, mikor végre beértem. A kezét
tördelte, mezítláb tipegett. Tulajdonképpen aranyos volt,
de bosszantó. És szép. Szebb, mint a múltkor, és majdnem el is
felejtettem, mit is akartam mondani. Hogy is mesélhettem be
magamnak, hogy véletlen lett olyan jó az a kép? Fenébe!
– Tudom,
hová akarsz menni, de az nem erre van. Csak... gyere le az útról
kérlek! – szóltam.
Fújtam
egyet, az egész olyan szürreális volt. Megállt, és a füves rész
felé nézett, ahová mutattam. Hálát adtam az égnek, mikor
hirtelen irányt váltott. Észrevettem, hogy a lába fekete a
ráragadt kosztól, és vöröses nyomokat hagy maga után az
aszfalton. Lekaptam a fekete converse cipőmet.
– Vedd
ezt fel – nyújtottam, amikor a park széléhez értünk, és a
forgalom végre újra elindult.
Mintha
a falnak beszélnék. Kezdtem ideges lenni.
– Kérlek,
vérzel. Miért nem tudsz cipőt húzni? – Ott botorkáltam
mellette egy szál zokniban, kinyújtott kezemben a cipőm lifegett.
A járókelők az utca túloldaláról mind minket figyeltek. Újra
felé nyújtottam, mire ijedtében ugrott egyet.
– Nem
bántalak, csak vedd el!
Nem
reagált.
– Akkor
szólók az intézeteseknek. Na, ez kell?
Erre
olyan pillantást kaptam válaszul, hogy már majdnem megijedtem. Azt
hiszem, gondolatban feldarabolt.
– Te...
– suttogta, a hangjában fenyegetés bujkált. Szóval emlékszik
rám!
– Én
nem akartam rosszat. Figyelj, ha ott maradsz... – kezdtem volna
magyarázkodni, de feleslegesnek tartottam. – Gyere velem, vissza
kell mennünk az intézetbe. Nem szólok nekik, de nem engedhetlek
el.
Csak
robotolt tovább, így elé szaladtam, megálltam, és óvatosan
leraktam a cipőmet a fűre. Ő is megtorpant. Egy pillanat telt el,
összehúzott szemmel vizslatott, majd lenyúlt, és mégis felvette
a lábbelit. Épp kezdtem örülni, hogy na, erről beszélek, mikor
ütésre emelte az egyiket.
– Előbb
bízok meg egy véres zsebkendőben, mint benned – közölte talán
a lehető leggyűlöltebb hangján, de így is csak az jutott
eszembe, hogy milyen aranyos. A szeme szikrákat szórt, muszáj volt
elmosolyodnom. Legalább hozzám szólt, és a múltkor sokkal
kiszámíthatatlanabbul viselkedett.
– Hát
kösz szépen!
Furán
nézett. Most nem volt olyan sápadt, enyhén barna bőre puhának
tűnt. Leengedte a cipőt, majd valamiért úgy döntött, hogy mégis
felveszi. Talán tényleg fájt a lába. Akkora volt rá a
negyvenhármas cipőm, mint egy csónak. Attól féltem, hogy orra
bukik, átfutott a fejemen, hogy bekötöm neki, de nem biztos, hogy
elé mertem volna térdelni, mert attól tartottam, lerúgja a fejem.
Viszont én akartam visszavinni, nem akartam, hogy megint azok a
gorillák jöjjenek érte.
Előremasírozott,
amilyen gyorsan csak tudott, de a nagy cipő eléggé akadályozta
ebben. Egy ponton szaladni kezdett a formás lábain. Összeszedtem
magam. Újra elé álltam, és megint megtorpant.
– Figyelj.
Ha nem jössz szépen velem, érted jönnek!
A
szeme könnyel telt meg, de valamivel el kellett érnem, hogy
mellettem maradjon.
– Visszamegyek majd veled a régi intézetbe,
csak hadd vigyelek most vissza! Kikérlek. És nem kell kiszöknöd,
nem lesz belőle probléma. A mai után gondolom többé úgysem
tudnál kiszökni.
Erre felfigyelt, és szomorúan lehorgasztotta
a fejét, de engedelmeskedett.
Kicsit sem volt fura a pizsamás csaj, meg a mezítlábas fiú.
Reméltem, nem találkozok ismerőssel. Csend telepedett kettőnk
közé. Ő hátul ment újabban, ha egy kicsit is lemaradtam, ő
tüntetőn megállt. Pedig nekem kellene tartanom tőle. A park fái
takarásában elbizonytalanodott, félénk pillantásokat vetett
felém, kedvem lett volna megviccelni, de nem olyannak tűnt, aki
kedveli a poénokat. Bevártam, és próbáltam rendes srác módjára
ránézni, de valamiért kerülte a tekintetem. Fájt a szívem, hogy
nem fotózhatom ezt a gyönyörűséges méregzsákot!
– Hát,
azért valld be, jobb társaság vagyok, mint egy zsepi – vetettem
oda.
Háromnegyed
óra kemény séta után megérkeztünk a 73. utcai új intézet elé.
Már
látták, hogy jövünk, a lány megállt egy pillanatra, de azután
határozottan megindult befelé, talán tudta, hogy nincs más
választása.
Én
a kapuból néztem a műsort. Vajon mi lehet a neve? Már majdnem
odakiáltottam nekik, nehogy bántsák, de látták, hogy magától
is megy a lány, és békén hagyták. Mikor az egyikük mégis
megszólította, hozzávágta a pasashoz az egyik cipőm. Ez a nő!
Elnevettem magam, ahogy a férfi kollégái is kiröhögték. Az
udvar tele volt emberekkel, vagyis betegekkel, akik többen engem
stíröltek. A fűbe ledobott cipőimért beszaladtam, mikor a lány
eltűnt az ajtó mögött, és felhívtam Drew-t, hogy jöjjön
értem.
–
Eljött
az este, a party ideje. Kezdtem homályosan látni, tompán érzékelni
magam körül a dolgokat, ennek ellenére legurítottam a sokadik
pohár italom is. Szar volt minden, nem volt modellem se – illetve
lett volna, ha nem egy kibaszott intézetben élne –, hát ittam.
Egy házibuliban kezdtünk, majd pár haverral betértünk egy
szórakozóhelyre. Néztem a villogó fényeket, a rengeteg mozgó
testet, amik elmosódtak a szemem előtt, ha sokáig néztem.
Éreztem, hogy a telefonom rezegni kezd a zsebemben. Kihalásztam a
szűk helyről, majd miután kitisztult a látásom, elborzadtam a
képernyőn lévő névtől.
Anya.
– Anya...
Szia
– vettem fel kelletlenül. Bal fülembe dugtam egy ujjam, hogy
jobban halljam őt, próbáltam normálisan, nem alkoholtól mámoros
hangon megszólalni.
– Na
mi az? Már meg sem látogatod az anyádat? Már két hete nem voltál
itthon! És mi ez a szörnyű ricsaj? Már megint buliban vagy? Ne
igyál sokat!
Nem
mondtam neki, hogy már késő.
– Majd
megyek, már tervben volt
– Vágtam egy fintort, mert nem voltam képes makogás nélkül
kimondani ezt a pár szót sem. Anya ki nem állhatta, ha sokat
ittam. De nem érdekelt. Már egy éve elköltöztem, felnőtt férfi
voltam, azt csináltam, amit akartam. Abban a pillanatban egy test
ütközött belém, és két kéz markolt a pult szélébe, ahol
ültem.
Viszont
sikertelenül. Magával sodorta az összes ott álló poharat és
üveget. Amiben ital volt, kiömlött, és egy nagy csörrenés
kíséretében mind összetört. A férfiak, nők, akiknek a ruhájuk
kapott a trutymóból, ordítozni kezdtek a szerencsétlen emberrel,
aki összeesett.
– Alexander!
Mi volt ez? Miféle huligánokkal vagy? – visította anyám.
De
már nem foglalkoztam vele, mert felismertem a földön fetrengő,
halál részeg embert.
Drew.
– Most
le kell tennem, majd megyek. Szia.
Még
hallottam, ahogy azt kiabálja, ne merészeljem letenni, vagy
megbánom.
Drew-t
utoljára egy fekete hajú nővel láttam, akkor egy órája. Azóta
matt részegre itta magát. Szinte én józannak éreztem magam, ha
ránéztem. Leguggoltam hozzá, a gallérjánál fogva kissé
megemeltem, és pofozgatni kezdtem.
– Térj
magadhoz, te állat! Ki fognak dobni a biztonságiak!
Nagy
nehezen felhúztam a földről, és leültettem az előbbi helyemre.
Rendeltem neki egy pohár vizet, azonban én sem éreztem jól magam.
Miután Drew-t rábíztam Adamre, egy másik jó barátomra,
elindultam kifelé. Friss levegőre volt szükségem. Kibotorkáltam
az ajtón, és megkönnyebbülten szívtam magamba az oxigént. Az
idő éjjel egy óra körül járhatott, pár nevetgélő fiatal lány
haladt el mellettem. Rájuk se hederítettem mindaddig, míg az egyik
egyenesen felém nem tartott.
– Ez
te vagy, Alex? – kérdezte egy alacsony lány.
– Én
lennék – motyogtam, de nem ismertem fel a sötétben, hogy ki az,
és talán a sok italnak is köze volt hozzá.
– Hát
nem ismersz meg? – Durcásnak tűnt a hangja alapján.
Odahúzott
egy kinti lámpa alá, hogy jobban lássam. Nem hittem a szememnek.
– Te...
Tényleg te vagy az, Holly? Mikor jöttél vissza?
– Ajjajj,
látom sokat ittál. Majd mindent elmesélek. De szerintem menjünk
be, és üljünk le valahová.
Időközben
Drew egy másik csajt is felszedett, addig ő pátyolgatta ott az
asztalnál. Valami szőke nő volt, de nem Amanda. Hollyval találtuk
egy „csendes” sarkot, legalábbis ott nem volt olyan fülsüketítő
a zene.
– Jézus,
milyen a ruhád? – szörnyülködött, és elkezdte egy
zsebkendővel felitatni a trutyit, amit Drew öntött rám. Ám nem
ment vele semmire, már jól magába szívta az ingem.
– Na,
nézz ide! – parancsolt rám, miután kihalászott valamit a
táskájából. Egy nedves kendővel kezdte el törölgetni az arcom,
mint valami kisfiúnak.
– Holly!
Ne már! – szóltam rá, és próbáltam elütögetni a kezét.
– Ne
nyavalyogj. Meglátod, ettől jobban leszel.
Beletörődtem
a dologba, és egyfolytában őt figyeltem, ahogy az arcom simogatta
a kendővel. Egy kis idő múlva tényleg kitisztult a fejem. Ő
szinte semmit sem változott négy év alatt. Ugyanolyan vállig érő,
barna haja, parázsló tekintete, és ugyanolyan hatalmas mellei
voltak.
Holly
Carter. Ő volt az első barátnőm. Legalábbis valami olyasmi. Nem
merném kijelenteni, hogy a szerelem fűzött minket egymáshoz,
inkább a kíváncsiság, csak tizenöt évesek voltunk. Majd egy pár
hónap után szétmentünk, azonban össze-össze jártunk még
alkalmanként, hogy jól érezzük magunkat. Tizenhét éves
korunkban költöztek el, mert az apja máshol kapott állást.
Telefonon, interneten keresztül ugyan tartottuk a kapcsolatot, de az
idő múlásával egyre kevesebbet kerestük egymást. Viszont élőben
egész más volt a helyzet.
Rajta
kívül még egy komolyabb kapcsolatom volt, aminek tavaly lett vége,
Dinah is messze költözött tőlem. Kezdtem úgy érezni, engem
mindenki elhagy, de ahogy telt az idő, rájöttem, hogy nem is
hiányzik. Pedig azt hittem, szeretem. De honnan tudja azt biztosan
az ember?
Holly
abbahagyta az arcom törölgetését, én engem bámult. Nem tudtam,
ő hogy van velem, de én még mindig jó nőnek tartottam. Majd
elmesélt mindent. Azt, hogy a szülei rettenetesen összevesztek,
miután az anyja rájött, hogy az apja folyamatosan csalja. Azt,
hogy a szülei elváltak. Azt, hogy az anyjával végleg
visszaköltöztek a városba, ahol én is felnőttem.
És
azt, hogy nagyon hiányoztam neki.
Nem
tudtam, higgyek e neki – Holly mindig is könnyűvérű nőcske
volt, ki tudja hányan jártak benne, mióta elköltözött, de nem
érdekelt. Attól még bírtam, vele mindig egész jól éreztem
magam. És az igazat megvallva jól jött, hogy egy kicsit
kikapcsolhattam az agyam, és nem a hülye pályázaton járt az
eszem.
Nem
húztuk az időt, hamar elvegyültünk a tömegben, ám nem azért,
hogy táncoljunk. A derekánál fogva magamhoz húztam, ő átkarolta
a nyakam, majd csókban forrt össze a szánk. A kezem mindenhová
elért, bekúszott a miniszoknyája szegélye alá. Pár perc múlva
már szenvedélyesen faltuk egymást, még erősebben magamhoz
húztam, ő pedig készségesen simult oda, ahová kell. Meg is lett
az eredménye. Elszakítottam magam tőle, de nem kellett mondanom
semmit, szavak nélkül is megértettük egymást. Felmosolygott rám
– alig ért a mellkasom közepéig –, majd megfogta a kezem, és
elkezdett kifelé húzni a teremből.
A
rózsaszín ködön át valahogy mégis eszembe jutott Drew.
– Várj
egy percet – mondtam Hollynak, és megkerestem a haverom. Már
egész jó állapotban volt ő is. Egy csapat csirkével
beszélgetett, áldásomat adtam rájuk, gondoltam, jó kezekben
lesz, aztán visszasiettem a lányhoz. Az autóból kiszállva már
egymásba voltunk gabalyodva, majd aprót sikkantott, amikor
felemeltem az ölembe, és úgy cipeltem el a szobámig. Miután
bezuhantunk az ágyba pár perc múltán már egyikünkön sem volt
ruha. Elmondtuk a másiknak, hogy mennyire hiányzott, majd
elmerültünk egymásban, pontosan úgy, ahogyan régen.
–
Kora
reggel a telefonom rezgésére ébredtem. Túlságosan reggel.
Kómásan ültem fel az ágyban, a fejem majd széthasadt,
megmarkoltam a készüléket, majd vigyázva, hogy ne keltsem fel
Holly-t, kibotorkáltam a szobából.
Doki,
állt a kijelzőn. Megdörgöltem az arcom, hogy észhez térjek.
– Igen?
– szóltam bele rekedten.
– Van
itt egy kis gond.
Fogalmam
sem volt, mi lehet az a gond, ami összefűz minket. Nem tartottuk
nagyon a kapcsolatot. De ahogy egyre jobban felébredtem, kezdett
világossá válni a dolog.
– A
lányról van szó – folytatta. – Akit a múltkor találtál meg
az intézetben. Be kellene jönnöd hozzá, Alex. Meg van őrülve!
Egyfolytában egy bizonyos fiúról beszél, biztos vagyok benne,
hogy rólad van szó.
Engem
keres?
– Nem
tudnál még ma bejönni hozzá? – folytatta.
– Pfúú,
ma? De. Elmehetek. De fogalmam sincs, hogy miben segíthetnék.
– Ha
bejössz, majd mindent elmondok. És ne haragudj, hogy ilyen korán
hívtalak, de tennem kellett valamit. Most is a szobája ajtaján
dörömböl, talán megoldhatjuk nyugtatók nélkül.
– Rendben.
Akkor összeszedem magam, és bemegyek, bár elég érdekesen érzem
magam.
Ház
ez nem hiányzott most nekem!
Legurítottam
vagy fél liter vizet egyszerre, útközben a szobámhoz
belebotlottam Drew-ba.
– Hé,
hangokat hallottam az este.
– Csapj
bele, öreg, Amanda az! – tartotta fel a kezét.
Hány
tyúkot szedett fel ez az este? A
fejem ráztam. Ám abban a pillanatban nyílt az ajtóm, Holly egy
szál törölközőben sietett ki a szobából. Odavetett nekünk egy
jó reggeltet, közben végigsimított a hátamon. Drew csak bámulta
a lányt. Fogalmam sem volt, hogy mi van kettőnk között, de ami az
éjjel történt az igencsak tetszett.
– De
látom te sem voltál egyedül. Ideje volt... – szúrt oda, ám
igazságtalanul.
– Jézusom,
azért mert én nem szedek össze egy este tíz nőt? – kérdeztem
hitetlenül. Nem arról volt szó, hogy nem bonyolódtam egyéjszakás
kalandokba, de mindig megválogattam, hogy kit ráncigálok az
ágyamba.
– Hát
igen, egy félisten vagyok. Vagy egy egész? – tűnődött.
Otthagytam, mert nem bírtam a dumáját.
A
zuhany alatt újra a hálóinges lányon járt az eszem. Talán
vinnem kéne a gépet – gondoltam. Ám ezt az ötletet gyorsan el
is vetettem, nem érnék vele semmit. Miután Holly elment, lenyomtam
pár falatot a torkomon, majd útnak indultam az intézetbe.
Rosszul
voltam már a gondolatától is, hogy mi lehet egy ilyen helyen.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)