2015. augusztus 11., kedd

Első fejezet


Az őrület biztos jele, ha soha nem merül fel benned a kérdés, hogy: "Őrült vagyok-e?"
/Bizonyítás c. film/

                                                         
Sziasztok! Újra felraktam az első 3 részt, de most csak ennyi is marad egy darabig, mert pályázok vele. :) Ez csak amolyan kedvcsináló. :)
A történet első sorait 2015 augusztusában írtam, ez közel 2 és fél év, amiben ugyan volt egy nagy szünet, de nem telt úgy nap, hogy ne jutott volna eszembe a történet, ne rakjak hozzá csak egy ici-picit is. :)
Az hiszem, az első befejezett írás mindenkinek nagy mérföldkő az életében, és talán hülyeség vele pályázni, de van egy mondásom, miszerint soha nem lehet tudni. :)
Aki már olvasta, annak is lehetnek benne újdonságok. Fogadjátok szeretettel. :)


A pszichiátriai intézet elhagyatott épülete komoran magasodott az öreg tölgyfák fölé. Már hajnalban útnak indultam, hogy tökéletes képet készítsek róla a felkelő nap fényében, ami a borús ég miatt csak még kísértetiesebbnek hatott. A dombtetőről kiválasztottam a megfelelő szöget, és kattintottam.
Vizes fűtől átázott bakancsban siettem tovább az ágak alatt, majd a vaskaput belökve szemügyre vettem a három emelet magas, rossz állapotban lévő épületet. Egy része szinte teljesen beomlott, viszont a főépület stabilan állt, azt többször felújították az évek során. Középen, a kétszárnyú ajtó felett a második emeletről erkély nyílt. A vakolat mindenütt vészesen, nagy foltokban omlott, a törött ablakokon besüvített a szél. Tökéletes.
Még nem volt alkalmam élőben látni a helyet – legalábbis belülről –, de terveim voltak vele. Egy fotópályázatra készültem nagy erőkkel már egy ideje. Olyan képeket vártak, ami valamiért különleges. Van mondanivalója, egy elkapott pillanat, egy jó ötlet, egy őszinte öröm, vagy netán fájdalom. A lényeg, hogy egy érző lény legyen a kép központjában. Nem igazán gondolkodtam rajta, én az embert választottam. A nőt. Egy szép nővel bármit el lehet érni. Csak legyen kifejező.
Egy hónapja már, hogy mindenhol őt kerestem.
Az áruházakban, a kávézókban, unalmamban az ablakon kibámulva. Elmentem számtalan olyan helyre, ahol felbukkanhatott a tökéletes példány, de mindhiába. Edzőtermek, plázák, fürdők, kozmetikák. Meghirdettem már négy próbafotózást, de borzalmas volt a tegnapi nő is, mint az előtte lévő harminc. Az idő vészesen fogyott, és én kezdtem elveszíteni a reményt, hogy megtalálom a nagybetűs modellem. Hogy egyáltalán létezik! Olyan lányt kerestem, akiben megvan az a bizonyos valami, amiről még magam sem tudtam, hogy mi az pontosan.
Ha a modellem nem is volt meg, a helyszínre azért elmentem felmérni a terepet. Érdekes tervem volt. A pár éve bezárt pszichiátriai intézetet választottam egyik helyszínnek a fotózáshoz, szerencsémre nem bontották le a baleset óta, amikor is az egyik szárnya beomlott. A régi épület már azelőtt is életveszélyes volt, valamikor az 1900-as évek elején építették.
Azt akartam, hogy a kép a természetességet ábrázolja. Igaz legyen. Az intézet tökéletes volt a maga romos tökéletlenségével. Mindenki beállított, túlcicomázott képsorozatot fog beküldeni – legalábbis így sejtettem. Én egy kicsit mást akartam.
Térdig érő gazban gyalogoltam tovább, mindenfelé szemétkupac és törmelék állta az utam. A helyet már a terebélyes fák, az elszaporodott bokrok és füvek uralták. Távolabb több kisebb épület is állt. Fogalmam sem volt, merre menjek, az eligazító térképet már rég tönkretették, de úgysem tervezem messzire menni. Benéztem a főbejárat melletti ablakon. A kis helyiségben egy szakadozott fotel és egy éjjeliszekrény állt. A mocskos kőpadlón szanaszét hevertek a cigarettásdobozok, üres piás üvegek, ruhadarabok, és még használt óvszer is hevert a porban. Sok fiatal használta ki a lakatlan épület adta lehetőségeket, ha egy kis egyedüllétre vágytak. Csináltam egy képet a törött üvegekről és pár cigicsikkről.
Továbbmentem az épület jobb szárnya felé, megpróbáltam megkeresni azt a helyet, ahol mások is bejártak. Hátul több ajtót is találtam, ám ugyanúgy zárva voltak, mint a főbejárat. Biztos voltam benne, hogy van egy másik lehetőség. Középtájon találtam is egy rács nélküli törött ablakot, így benyúlva a résen belülről kinyitottam a zárat. Ahogy visszhangot verve beugrottam, úgy éreztem, mintha visszamentem volna az időben. A falak megszürkültek az évek múlásával, közelebbről megnézve kaparásnyomok húzódtak rajta. De a dohos szagon és poron kívül más nemigen volt a szobában, így elindultam felfedezőutamra. Az ajtón túl egy hosszú folyosóra értem, bal oldalról ablakok, jobb oldal felől ajtók sorakoztak. A márványlapokon kopogó cipőm túl hangosnak tűnt a csendben. Ráláttam a belső udvarra, ami a kopott padoknak, a rég nem működő szökőkútnak és szobroknak adott helyet. A felfutó borostyán egyre tovább és tovább ette magát a falakba, nem kímélve ajtót és ablakokat sem.
Amikor zajt hallottam, egy pillanatra összerezzentem, de csak egy madár szórakozott velem, többük fészket vert az elhagyatott épületben. Ajtókon nyitottam be, a szobákban ott maradt az ágyak kerete, néhány szekrény. Majd egy nagyobb tér következett. A fal mentén székek sorakoztak, egy kis helyiség melletti tábla hirdette, hogy valaha az volt az újságos. Készítettem pár felvételt egy törött képernyőjű tévéről és egy rozoga kerekesszékről.
Szűkült a folyosó. Minden félhomályba borult, az ablakok spalettái csukva álltak. Áram rég nem volt, így hogy legyen egy kis fény kinyitottam párat. Ugyan már kivilágosodott, de a borús idő most nem az én pártomon állt. Elértem egy vasrácshoz, átlépve a kapun tudtam, hogy az intézet legrégebbi részéhez érkeztem, amit jó ideje nem használtak már a baleset előtt sem.
Ahogy egyre beljebb haladtam, úgy éreztem magam, mint valami rossz horrorfilm főszereplője. A falak egészen megsárgultak, néhol feketéssé váltak a penésztől. Az ajtók tárva-nyitva, a festék lepattogott az összesről, rácsaikon a vas megrozsdásodott. A zuhanyzókban a csempék nagy része leesett, a vakolat halomban állt a padlón. Az egyikben a falat csupa fekete és piros írás borította: „Isten engem választott, hogy a rossz emberektől megszabadítsam a világot” – ez a mondat ismétlődött szüntelen, míg a fal tetején olvashatóak voltak a betűk, a csempéhez közeledve összefolytak a gyors, remegő írástól. Közelebbről megnézve megállapítottam, hogy ujjal mázolták a sorokat a falra. Muszáj volt lefényképeznem. A tükör szinte szürke volt a rátapadó kosz miatt, és jutott rá pár festékcsepp is, ami a vörös színtől egészen vérnek hatott. Magamban elmosolyodtam. A helyszín hátborzongató, de egyszerűen tökéletes volt egy fotózáshoz. Gyorsan végiggondoltam, merről is jöttem, és próbáltam az emlékezetembe vésni. Kilépve folytattam a felfedezőutamat, egyre dohosabb, fojtogatóbb szag csípte az orrom. A mennyezetről régi, portól nehéz pókhálók lógtak, de a kezemmel könnyedén szabaddá tettem az utat. Lassan lépkedtem tovább, csak a nehéz bakancsom dobogása hallatszott.
Majd félúton valami egészen másmilyen zaj ütötte meg a fülem.
Most tényleg hallom, vagy én is megbolondultam? Megálltam, hogy csak a hangra tudjak koncentrálni. Visszatartottam a lélegzetem, mert még az is hangosnak tűnt az elhagyatott épületben.
Egészen halkan, dúdolás hallatszott a folyosó vége felől. Egy szomorú, női ének hangjait verték vissza a falak.
Mi a fene!? Ökölbe szorítottam a kezem, de ahogy rájöttem, mit csinálok, gyorsan ki is engedtem. Ugyan már! Hajtott a kíváncsiság, így továbbindultam, de ügyeltem arra, hogy ne csapjak zajt. A szomorúan szép ének egyre közelebbről bizsergette a bőröm. Megálltam egy pillanatra, és csak azután lestem ki a sarkon.
Távolabb, egy rövidebb folyosó végén a széles ablakpárkányon egy lány üldögélt. Tőle származtak a hangok. Még mindig dúdolt, nem vett észre. Azt hittem, káprázik a szemem. Mit keres itt egy nő?
Folyamatosan kifelé bámult az ablakon, miközben óvatosan közelebb merészkedtem hozzá. Megálltam előtte pár méterrel, és összeráncolt szemöldökkel néztem, olyan volt, mint valami látomás. Rám se hederített, így hát szemügyre vettem. Vékony kezével a térdét átkarolva ült, csak egy koszos, fehér hálóinget viselt, ami megmutatta hosszú combjait. Nem viselt cipőt, meztelen talpán szürkére száradt a sár. Sötét haja a háta közepét verdeste, és erős volt a gyanúm, hogy napok óta nem látott fésűt.
Szólnom kellett valakinek. Biztos voltam benne, hogy beteg, és az új intézet lakója. Csak néztem a lányt, aki még mindig énekelt azon a tiszta hangján. Még soha nem hallottam ilyesmit. Szép volt, talán egy altató. Nem volt összefüggő a szöveg, néha értettem egy-egy szavát, de aztán újra dúdolásra váltott. Kissé odébb léptem, hogy jobban megnézhessem magamnak. Sápadt arcán álmodozó kifejezés ült, ahogy az udvaron lévő egy pontra meredt az ablaküvegen át. Nem tudtam hirtelen, mi olyan érdekes a lányban.
Levegőért kaptam, amikor ráeszméltem arra, micsoda látvány van előttem. Olyannak tűnt, mint aki napok óta nem aludt, de ezen felül az arca gyönyörű volt. Igen. Ez volt rá a megfelelő kifejezés. Telt ajkak, finom vonalú áll. Íves, bájos orr, szinte kedvet kaptam ahhoz, hogy finoman végighúzzam rajta az ujjam hegyét. Nagy, szomorú szemek.
Gyorsan kattintottam egyet a géppel.
Viszont lépnem kellett, ki tudja mióta ül ott az ablakban, és csak egy lenge kis ruhát viselt, az intézet pedig hűvös volt. Miután biztonságba helyeztem a fényképezőgépem, és elég bátorságot gyűjtöttem, visszaálltam a lány elé. Megköszörültem a torkom.
– Szia – szólítottam meg tétován.
Nem érkezett válasz, meg sem mozdult. Talán süket?
– Hahóó... – A szavaim visszhangzottak az üres épületben.
Nem mertem közel menni hozzá. Röhejes. Félek egy fiatal lánytól?
– Mi jót csinálsz? – tettem zsebre a kezem sután.
Még én éreztem magam hülyén.
Ha süket, már akkor is észre kellett volna vennie. Hacsak... Mikor a jobb karom meglengettem az arca előtt végre adott egy jelet. Hosszú szempillái finoman megrebbentek. Viszont még mindig semmibe vett. Mit csináljak? Ilyenkor a rendőrséget szokták hívni, nem? De történetesen ismertem az új intézet igazgatóját, ő majd megmondja, mi a teendő. Távolabb mentem a lánytól, és előkaptam a telefonom. Nem voltam benne biztos, hogy még mindig ugyanaz a száma, de a második csengés után felvette.
– Tessék!
– Szia, itt Alexander! Van itt egy kis... gond.
Michael Harrison. Gyerekkorom óta ismertem őt, egy szomszédos kisvárosban lakott, nem messze attól a helytől, ahol én is felnőttem. A két család mindig is jóban volt egymással, de mióta elköltöztem nem nagyon tartottuk a kapcsolatot.
Megkérdezte, milyen állapotban van a beteg, hol van most. Miközben beszéltem, egyfolytában a lányt figyeltem, hátha reagál, de semmi. A doki közölte, hogy az illetékesek tíz perc múlva itt lesznek, és nagyon jól döntöttem, hogy nem a zsarukat hívtam. A lány másfél napja szökött meg az új intézetből, eddig nem tudták, hogy hol van. Keresték már itt is, ám bizonyára jól elrejtőzött előlük. Nagyon megköszönte a segítségem, és figyelmeztetett, ne menjek túl közel a beteghez, amit röhejesnek tartottam. Sokkal erősebb voltam, mint ő. Pár pillanatig tétlenül álltam ott, majd kapcsoltam. Másfél napig nem evett és nem ivott? A hátizsákomból előszedtem egy üveg vizet.
Felé nyújtottam, azonban nem vette el. Óvatosan odaraktam elé az ablakpárkányra.
Ekkor hirtelen a torkán akadt a szó, a dúdolás abbamaradt.
Fújtam egyet.
– Igyál, biztosan szomjas vagy.
A pulóverem is lekaptam gyorsan, és mellédobtam.
– Ha fázol vagy ilyesmi... – motyogtam. Az a kis ruha nem sokat takart, és felfedeztem a horzsolásokat is a térdén. Mivel nem mozdult, hát felemeltem az üveget, majd finoman az ujjaihoz érintettem, hogy vegye már el végre.
Akkor robbant.
Torkaszakadtából sikoltozni kezdett, és nem voltam elég gyors. Össze-vissza hadonászott, csapkodott, a körmeit belevájta a kézfejembe, felszakítva a bőröm. Folyamatosan ütött, kapart és ordítozott, mint akit kínoznak. Mikor a döbbenetből feleszméltem, hátraugrottam, jó pár méterre eltávolodva a lánytól.
Ám a sikítozást még mindig nem hagyta abba. A fejem majd szétrobbant az éles hangtól. A haját tépkedte jobbra-balra rázva a fejét. Végül leugrott a párkányról, hogy összekuporodjon a földön. A visszhangzó sikolyok egyre halkultak, majd hangos zokogásba fulladtak, kezével átkulcsolta a fejét, és lassú ringatózásba kezdett.
A szívem ezret vert percenként. Fel sem fogtam, mi történt. A józan ésszel ellentétben azonban nem menekültem el, hanem egy nagy levegő után újra felé léptem. Nemsokára itt vannak érte, nem hagyhatom itt – gondoltam. Mivel azért nem haragudott, ha beszéltem hozzá, hát megpróbálkoztam azzal. Úgy zokogott és kapkodta a levegőt, mint aki nagyon szenved valamitől. Leültem vele szemben a hideg kőre, de hagytam elég távolságot kettőnk között.
– Hé!?
Szipogott, és az ujjait dörzsölgette, talán neki jobban fájt az őrült kaparászás, mint nekem. Én az adrenalintól nem éreztem semmit.
– Nem akartam rosszat. Sajnálom – mentegetőztem. Megmondták, hogy ne menjek közel. Szuper.
Hirtelen felkapta a fejét, mire hátrahőköltem. A lány dallamosan felnevetett.
– Halkan beszélj – súgta rekedten, mintha lett volna ott még valaki, és nem szerette volna, ha meghall minket. Majd végre felém fordította a fejét, és a tekintetét az enyémbe fúrta. Az arcán furcsa kifejezés suhant át. Félénk, de kíváncsi szemével engem fürkészett, úgy, mint aki még soha nem látott embert. Halovány bőre csak még jobban kiemelte ritka, haragoszöld színét. Alatta sötét karikák húzódtak. Vajon mióta nem aludt?
Újra megköszörültem a torkom.
– Innál kérlek a kedvemért?
Lassan odafordult a földön fekvő palackhoz, amit a kitörésekor levert, és a kezébe vette. Egy darabig figyelte, aztán próbálkozott, de erőtlen kezével nem bírta lecsavarni a kupakját. A körmei véresek voltak, nem tudtam eldönteni, hogy az én vérem vagy az övé. Talán mindkettő.
– Nem jön ki belőle a víz... – motyogta összevont szemöldökkel, és már sípolva szedte a levegőt kiszáradt torkán.
– Kinyitom neked, ha ideadod.
Félelemtől és kimerültségtől remegő kézzel rakta elém a palackot. Mikor visszaadtam az üveget, úgy ivott, mint aki egy hete nem jutott vízhez. Köhécselni kezdett, a gyors ivástól félrenyelt. Az ital az állán és a nyakán is lecsordogált, be a két melle között a fehér ruha alá. A tekintetem mohón követte. Miután végzett, ledobta a palackot, és gyorsan felém fordult. Úgy láttam, zavarban van. És nagyon édesnek találtam, ahogy a sápadt bőre hirtelen rózsaszínre vált. Rámosolyogtam, mire a szemei elkerekedtek. Csak engem figyelt, és én őt. Úgy tűnt, mondani szeretne valamit, a víztől még nedves ajkai meg-megmozdultak.
Ki ez a lány?
Ekkor léptek dobogása hallatszott a folyosó kövein, és a sarkon befordult négy, talpig fehérbe öltözött ápoló egy betegágy kíséretében. A lány, amint meglátta őket, pánikba esett.
– Nem, nem, nem, nem, nem – hajtogatta egyfolytában a fejét rázva.
Hirtelen felállt, egy helyben keringett párat, majd botorkálva elindult a folyosó másik vége felé. Egy szekrény mellé telepedett le.
Biccentettem a mellettem elhaladó ápolóknak, ők pedig megköszönték, hogy értesítettem őket. A lány a lábaira hajtotta a fejét, talán azt hitte, ha nem ő látja az ápolókat, azok se találják meg őt.
Amint felhúzták a földről, sokkal jobban sikoltozott, mint az előbb. Szinte sértette a fülem, és biztos voltam abban, hogy a következő napokban nem lesz hangja. Vergődött, de a két férfi erősen fogta. Fájt neki, ahogy markolták, az ujjaik szinte belemélyedtek a törékeny karjába. Közelebb siettem hozzájuk, és nem bírtam megállni, hogy ne szóljak be. A két ápoló között a vékony, fehér hálóinges lány olyan védtelennek tűnt.
– Ne szorítsák már annyira! Nem látják, hogy fáj neki?! – kiáltottam.
Rám néztek, ám nem lazítottak a fogáson. Ideges lettem. A szemük sem rebbent, nekik ez mindennapos dolog lehetett. Az egyik férfi egy injekciós tűt szedett elő, de annyira rángatózott a lány, hogy nem bírták neki beadni. Az előbb még alig állt a lábán a kimerültség miatt, de most minden maradék erejét összeszedte. A végsőkig küzdött.
– Mi baja? – kérdeztem az egyik fickót, aki az ágy mellett állva várt.
– Hogy elvisszük – nevetett.
Idióta. Nem pont erre voltam kíváncsi, és ezt ő is tudta. De nem volt idő faggatózni. Ahogy közelebb léptem hozzájuk, a lány abbahagyta a vergődést egy pillanatra, és megint azzal a fura arckifejezéssel figyelt engem. De ahogy meglátta, hogy a tű közeledik, újból megkezdődött a harc. Még soha nem láttam, hogy valaki ennyire szenvedett volna. A sikolyok rekedt ordítozássá változtak. Ökölbe szorítottam a kezem, és félre kellett néznem. Végül sikeresen beledöfték a nyugtatót. Nyögött, kínjában összegörnyedt. Kis idő múltán a rángásai csillapodni kezdtek, bódult állapotba került. A magatehetetlen lányt a karjainál és lábainál fogva ráfektették az ágyra, és szörnyülködve figyeltem, ahogy leszíjazzák. Bőrpántokkal szegezték oda a csuklójánál, bokájánál és a melle felett. Szemmel láthatóan abbamaradt az őrjöngése, de arckifejezése félelmet tükrözött. Miközben eltolták, utoljára azt láttam, hogy a szeme megtelik könnyel.
Újra legyőztek – mondta a tekintete. Addig néztem őt, amíg be nem fordultak vele a sarkon.
Pár percig még ott álltam ledöbbenve, mikor reggel elindultam otthonról nem gondoltam volna, hogy ilyen élményben lesz részem. Sokkolt a látvány, de aztán már nem volt kedvem ottmaradni a szörnyű falak között, így hazaindultam. Nem ment ki a fejemből, ami történt, egész nap nyomott volt a hangulatom.
Estefelé Drew-t, a legjobb haveromat a konyhában találtam.
– Kell sör?
Ahogy átvetettem az üveget, furcsán bámult a kezemre. A lány karmolásai ott vöröslöttek a kézfejemen és az alkaromon. Lefertőtlenítettem, és ahogy telt az idő egyre jobban bedagadt.
– Hűh, haver. Ki ez a vad csaj? Kölcsön adod? – röhögött.
– Hülye – morogtam, és belekortyoltam a hideg italba.
Persze nem hagyta annyiban a dolgot, végül egy nagy sóhajt követően elmeséltem neki az aznap történteket. Drew először komolyan hallgatta, aztán elviccelte a dolgot, mint általában mindent. Ugyanazt mondta, amit én is gondoltam, miközben a penészes folyosókat róttam.
Hogy egy pocsék horrorfilm főszereplője voltam.
A szobámban bezuhantam az ágyba, és épp lehunytam volna a szemem, mikor eszembe jutottak a fényképek. Elővettem a gépet, és végigpörgettem az aznap készült összes képet. Végül az ő fotójához értem.
Az ablakpárkányon ült, térdeit a mellkasához húzva. A hálóing és a kócos haja miatt olyan volt, akár egy vad angyal. Ahogy dúdolt, épp szóra nyitotta a száját, a szeme vágyakozva meredt egy pontra, amit nem tudtam beazonosítani. A régi stílusú, boltíves ablakból beérkező fény körbevette vékony alakját. Majd eszembe jutott az az arckifejezése is, amit utoljára láttam. Nem bírtam kiverni a fejemből. Szörnyen szenvedett.
Még órákkal később is elővettem a róla készült felvételt. Elmerengve néztem, úgy, ahogyan ő figyelt arra távoli pontra. Majd fejbe vágott az igazság. Amire még gondolni sem mertem.
Ilyen tökéletes arcot sehol máshol nem találok.
Nem tudom pontosan mennyi ideig, de jó sokáig gyönyörködtem aznap este a képben.

12 megjegyzés:

  1. Kedves Jacey!

    Engem nagyon megragadott a történet, és nem bírom ki, hogy ne írjak neked pár sort!
    Nagyon igényesen es gördülékenyen írsz, csak úgy faltam a sorokat, abba sem akartam hagyni. A történet borzasztóan tetszik, nagyon szép leírásokat használsz, tetszik, hogy azért néhányan a blogvilágban még írnak hosszabb táj és tárgy leírásokat is.
    Mikor hősünk meghallotta a dúdolast úgy éreztem, mintha horror filmet néznék. Izgultam és féltem egyszerre.
    Gratulálok a bloghoz, nagyon várom a következő részt!

    Ölel,
    Dorothy L.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Dorothy!

      Köszönöm szépen, és nagyon örülök, hogy leírtad a véleményed! :3 :3

      Jacey

      Törlés
  2. Én is imádtam a részt,nagyonc kiváncai vagyok mi lesz a későbbiekben,egyvalami viszont zavar kissé,méghozzá hogy a fekete betűk a szürke alapon nehézkessé teszik az olvasást.(főleg telefonról,a végére már fájt a szemem) Ettől függetlenül nagyon tetszik a szerzeményed :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Gerda!

      Köszönöm szépen! :) A designnal majd próbálok kezdeni valamit. :)

      Jacey

      Törlés
  3. Kedves Jacey!:)
    Már nagyon régóta keresek ilyen témában blogot, de mindegyikből hiányzott valami. Ahogy elkezdtem olvasni a te történetedet azonnal megtaláltam benne ezt a különleges "valamit". Nagyon szépen és igényesen írsz, amit mostanában eléggé hiányolok sokaknál. Csak gratulálni tudok csak így tovább:)) És köszönöm az élményt, amit ezzel a történettel nekem (is) adsz:)
    És jut eszembe..siess légyszi a következő résszel:D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves LoraXX!

      Köszönöm szépen neked is a kedves sorokat! Nagyon örülök, sokat jelent számomra! :))

      Jacey

      Törlés
  4. Kedves Lacey!

    Nagyon megragadott a történet, a végén majdnem elsírtam magam, huu végre egy blog amit szeretek olvasni. Ahogy ezt a történetet elolvastam, rájöttem, hogy nagyon béna író vagyok. Lenyűgözőek a leíró részek és útgy az egész. A design is nagyon tetszik, mert olyan egyszerű de mégis rendszerezett és szép! Köszi, hogy megajándékoztál engem ezzel a résszel. :D Ez nagyon nyálas volt, de tényleg nagyon jó lett.

    Lisa

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Elisa!

      Köszönöm szépen! ♥
      Senki sem béna, sokat kell gyakorolni! Ahogy még nekem is. Az elején senki sem profi, az évek munkája. :)
      Mégegyszer köszönöm a soraidat, remélem, a többi rész is tetszik majd! :)

      Jacey

      Törlés
  5. Uhh, most veszem észre, hogy elírtam a neved! Sorry! :D

    VálaszTörlés
  6. Szia :)

    Azt hiszem, az előttem szólók már leírták, de most én is leírom, hogy mennyire magával ragadott a történeted. Nagyon különleges és egyedi a témaválasztásod és különösen érdekesnek találtam azért is, hogy egy elmebeteg lányról írsz, mert én magam is pszichológusnak készülök. Szóval csak így tovább, és lett szemèlyemben egy feliratkozód. :)

    Ölel: Hanne

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)

      Nagyon örülök, ha megfogott a történetem! :))
      Húha, ha értesz az ilyesmi dolgokhoz, akkor biztos egy csomó hibát fogsz találni, a szöveg még nincs kijavítja. :)

      Örülök, hogy írtál!

      Jacey

      Törlés